A cukrászda telefonszáma:

06301478870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-19

Mozaikcsaládban él: két gyerek érkezett férjével együtt annak első házasságából, majd született két saját. Három diplomája van: dietetikus, élelmiszermérnök, politikai szakértő. Érdekli minden, ami élelmiszer, étel, gasztronómia és a politika. Hobbijai közé tartozik a horgolás, a fényképezés, a Photoshop. 2007 óta blogol. Ő Altair.
– Hadd kezdjem azzal, ami már réges-régóta furdalja az oldalamat: mit jelent az, hogy a férjed Jeti? 

– Ő nagyon ellenzi a blogolásomat, így meg kellett ígérnem, hogy se képeket, se nagyon személyes, bizalmas adatokat nem teszek ki a netre. És a név idetartozik, ezért a gyerekek által ráragasztott „becenevét” választottam fedőnévül neki. Jeti elég paranoid, és szokta mutatni, hogy milyen információkat lehet megtudni egyik-másik emberről csak egy facebookos kép vagy profil alapján. Ezt a gyerekeknek meg is tiltotta, és rám is neheztelt, amikor létrehoztam…
– Olvastam nálad nem olyan régen, hogy korábban volt már másik blogod, és hogy elég régi motoros vagy; mi vezérel, az íráskényszer?
– Igen. Abszolút. Apám nyomdász volt, ahogy a szülei is, a betűk iránti vonzalom olyan magától értetődően ivódott belénk (öcséimbe és belém), hogy ma sem tudom, hogy mióta akartam írónő lenni. A fogalmazáskészségem már általánosban kiemelkedő volt a korosztályomban, és adta magát. Főleg, mert apám is maga kitalálta meséket mondott esténként, illetve ő is számos novellát írt az asztalfióknak. Ahogy a lánya. Gondolom, nem leplek meg: apám lánya vagyok, kinézetre, természetre, mindenhogyan. A memóriámat is tőle örököltem.
– Ez mit jelent? Legendásan jó?
– Az agyam tele van totál felesleges információkkal. Olyan embereket ismerek meg és tudok elhelyezni térben és időben névvel, akiket akár 20-30 éve nem láttam. A telefonszámok könnyen bekúsznak a fejembe, a mai napig számos telefonszámot tudok fejből, nem beszélve a pin-kódokról (az egész családét fejben tartom gyakorlatilag). A szövegeket is nagyon könnyen megjegyzem. Bár nem szép dolog, de elárulom, az egyetemen nekem elég volt odafigyelni órán (minden órára bejártam éppen ezért), és vizsgaidőszakban 1-2 napot tanultam a vizsgára. Még az államvizsgákra is csak egy hetet. Pont ezért a nyelvérzékem is nagyon jó, könnyen tanulok nyelveket. Most a spanyolt és a németet frissítem fel, de franciául is tudnék kenyeret venni, csak mert én kérdezem ki a gyerekeket. Ha valamire büszke vagyok magamban, az a kiváló memóriám.
– Említetted, hogy író szerettél volna lenni. Ahhoz képest egészen máshol kötöttél ki…
– Nem voltam elég tehetséges és kitartó. Mindig mások munkáihoz mértem a sajátjaimat, és minden olyan fakó volt. Középszerű meg nem akartam lenni. Pedig a középiskolát is úgy választottam meg, hogy az újságírásra felkészüljek (gyors- és gépírás, angol nyelv). De abban a suliban mindenki írónak és újságírónak készült, így elment a kedvem. A kamaszok mindig különlegesek akarnak lenni. Az iskolaújságban megjelent pár írásom, de ez volt minden. A blogoláshoz a kedvet legidősebb fiam akkori barátnője és a vasárnapi fiunk (aki az édesanyjával él) hozta meg. 2007-ben kezdtem. Előtte lelkes olvasó voltam.
– Mit értesz az alatt, hogy ők hozták meg a kedvedet?
– Blogoltak, és megtetszett az önkifejezés ezen módja. Előtte 2003-ban hallottam először a Média és Politika órán a (we)blogokról, de akkor még különösnek tartottam és úgy gondoltam, azoknak való, akiket tömegek olvasnak: politikusok, zenészek, más médiaszemélyiségek. Egy kicsit különben mindig is geek voltam, soha nem ütközök meg egy új programon, sőt imádom a kütyüket: fényképezőgép, laptop, mobil stb. Nem feltétlenül a legmodernebb darabokat használom, de nem jönnék zavarba, ha választanom kéne a divatos készülékek közül vagy egy új laptopot, fényképezőgépet. Imádom a technikát, valójában mérnök beállítottságú is vagyok.
– Begyűjtöttél már három diplomát – nem vágysz újra az iskolapadba?
– Nem. De egyébként nyelviskolába járok, úgy gondolom, hogy most már ez a legfontosabb, amit érdemes még tanulnom. Az élelmiszermérnöki szakkal megtaláltam végre a nekem való hivatást, amivel szívesen foglalkoznék és feltehetőleg fogok is. Folyamatosan pályázok külföldi állásokra.
– Milyen munkát szeretnél?
– Legeslegszívesebben egy laboratóriumban méricskélnék, ahol vagy a magam ura lehetnék, vagy kevesen lennénk, mert munka közben nehezen viselem a társaságot. Az élelmiszerbiztonsági területen belül a legjobban a génmódosított dolgok mérése tetszett, szívesen ellenőrizném az élelmiszerekben vagy egy élelmiszeripari cég saját laborjában az élelmiszerbiztonságot és -minőséget. Szintén élvezném a munkát olyan intézetben, ahol az élelmiszerek kockázatelemzésével, HACCP-vel vagy lakossági tájékoztatással foglalkozhatnék. Magyarországon ez a MÉBIH, de a jelen helyzetben se ott, se a Mezőgazdasági Szakhivatal központi laborjában nem tudok elfoglalható állásról. Számos évfolyamtársam maradt emiatt az egyetemen, vagy ment külföldi munkára. Más országba én elsősorban tapasztalatszerzés és nyelvgyakorlás miatt mennék, csak másodsorban a várható jövedelem miatt. Igazából nem tervezem másutt letelepedni. Amerikában vagy Nagy-Britanniában a fiúk is velem lennének, és helyi iskolába járnának, hogy nekik már ne okozzon gondot az angol. A németet meg meglátnám, hogy hazajárósan vagy hogyan működne (a távolságtól függ), de pl. Strassbourghoz közel vinném a családot, és a francia oldalon élnénk egy kisvárosban, és a franciát gyakorolnák, amit jelenleg is tanulnak az iskolában (és itthon pedig angolt és franciát magántanártól).
– Hol élnél legszívesebben?
– Legszívesebben itt, ahol most: Ferencváros. Ha el kell menni, akkor Nürnberget vagy Münchent, esetleg Miamit választanám. Nagyon szimpatikus a német emberek mentalitása, tudom, hogy sokaknak nem tetszik, merevnek tartják őket, de engem lenyűgöz a toleranciájuk és a kiszámíthatóság, ami jellemző az országra. Persze, bárhol szívesen élnék, de merjünk nagyot álmodni!

– Írtad magadról, hogy mozaikcsaládban élsz. Hogyan alakult ki ez a kapcsolat?
Jeti titkárnője voltam, vigyáztam láthatás alatt a gyerekekre, és közel kerültünk egymáshoz, mint a Jane Eyre-ben… De tényleg. Jeti és a felesége ekkor már elváltak, de látszólag együtt éltek. Gyakorlatilag csak hétvégente ment haza, hogy a gyerekekkel lehessen. A mi kapcsolatunk akkor kezdődött, amikor már a látszatot se tudták folytatni, és az elvált feleségnek is adódott egy élettársa, aki beköltözött hozzá. A kezdeti időszak teljesen idilli volt. Kulturált, felnőtt emberek módjára álltunk a dolgokhoz mindhárman. Pont azért, mert ismertem már őket és előzőleg jól kijöttem velük, a gyerekekkel semmi gondunk nem volt. A legkisebb állandóan az ölemben ült, kirándulásokat szerveztünk a várba és mindenfele, és egy percig se éreztem úgy, hogy ennek a nagy jóságnak meglesz a böjtje. A gyerekek szinte minden hétvégét nálunk töltötték, hét közben meg bőven nyílt időnk megbeszélni és elrendezni, amit kellett és lehetett. Aztán beütött a bomba: az exnej élettársa elköltözött, ő meg könyörögni kezdett Jetinek, hogy újra próbálják meg. Jeti viszont már nem akarta, ő úgy látta, hogy a gyerekek sokkal felszabadultabbak úgy, hogy nincsenek az azt megelőző cirkuszok. Ekkor egy hét volt az esküvőnkig, de mondtam neki, hogy nyugodtan lemondhatjuk, megértem, ha szakít velem, mert mégiscsak a három gyerek boldogsága fontosabb mindennél. Ő ekkor egyértelművé tette, hogy velem vagy nélkülem kezdi újra az életét, de ő több esélyt nem akar a nejének adni. Ő viszont innentől kezdve azt híresztelte mindenkinek, hogy én szerettem el tőle a férjét… Pedig ez nem igaz.
– Három gyereket mondtál, de általában csak kettőről beszélsz… 
A harmadik az anyjánál maradt, a másik kettő két évvel az esküvőnk után hozzánk költözött, ekkor voltak 10 és 8 évesek. Idén már 15 éves házasok leszünk…
– Milyen tanácsaid vannak azoknak, akik hozzád hasonlóan a férjükkel együtt kapnak készen néhány gyereket is?
– Abból kell kiindulni, hogy mit éreznénk a gyerekek helyékben. Kellő empátiával a kényes helyzetekben el lehet kerülni , hogy megbántsuk a gyereket. A másik fontos tanácsom, hogy tetszik, nem tetszik, mi vagyunk a felnőttek, nem várhatjuk el, hogy a korunk miatt csak a gyerek alkalmazkodjon hozzánk vagy a megváltozott helyzethez. Nekünk is kell alkalmazkodni, és sokszor nekünk kell a több eszünknek lenni és beszélni-beszélni-beszélni. Mindent meg kell beszélni, de vádaskodás és személyeskedés nélkül. El kell felejteni a sztereotípiákat: “drágám, a maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket”. Ez persze vicces, de az a gyerek, aki a háztartásunkban él, már nem a maga gyereke és nem az én gyerekem, hanem a MI gyerekünk, függetlenül attól, hogy ki volt a biológiai anyja/apja. És a legfontosabb: szeretni kell a gyerekeket, ha a szeretet nincs meg, jobb, ha új kapcsolat után nézünk, mert úgy el fog mérgesedni a helyzet, mint egy rossz anyós-meny viszony esetén. A férjünknek támogatást kell nyújtanunk, nem pedig megnehezíteni az ő életét a gyerekein keresztül.
– Ez hogy ment nálatok?
– Gyakran olyan dolgokat is elnéztem nekik, amiket a két kicsinek már nem engednék meg. És az őszinteség egy ilyen esetben az apa és az új partner között többszörösen is fontos. De az őszinteséget celofánba kell csomagolni. Nem vághatod oda a párodnak, hogy ma olyan idegesítő volt a gyereke, hogy szíved szerint nyakon csördítetted volna, de mindenképpen el kell mondani, hogy ha valami megbántott, és megkérni, hogy legközelebb a hasonló szituációt oldja fel közötted és a gyerek között valamilyen módon. Nem feltétlenül úgy, hogy neked ad igazat, de ne is söpörje a szőnyeg alá. Semmiképpen nem szabad eltűrni, amit egy ismerős (azóta szétment) családban láttam: az elvált apa cinkoskodik a lányával, és összefog az új partner ellen, mintha az mindkettőjük utálatos nevelőnője lenne, akit ki kell játszani. Ez nagyon elfajulhat, nem vicces, és ez a viselkedésforma a közös gyerek nevelésében is megjelenik majd; de ki akar úgy gyereket nevelni, hogy a párja nem következetes, és kijátszhatja őket a gyerek egymás ellen? Ez is fontos, hogy meg kell húzni a határokat, és nem baj, ha az anya valamit megenged, amit mi nem szeretnénk.
– Például?
– Például az anya engedi a későig tévézést szombatonként, de nekünk kicsi a lakásunk, és emiatt tíz után már alvás van. Meg fogják érteni a gyerekek a tiltást, ha értelmesen elmagyarázzuk az okát és következetesen kiállunk érte. De értelmetlen szabályokat nem szabad csak azért hozni, mert mindent rossznak gondolunk, ami az exünk szokása. Néha felülbírálhatjuk a saját hozzáállásunkat is.
– Mit tartasz még veszélyes helyzetnek?

– Az elvált gyerekek egy idő után rájönnek, hogy ki lehet játszani a két családot egymás ellen. És ki fogják játszani: de anya megengedte, hogy… de apánál van ez meg az… anya azt mondta, hogy te csak egy kis liba vagy… Jó, ha ezeket a dolgokat nem vesszük komolyan. Lehet, hogy anya azért mondta ezt, mert előtte te figyelmetlenül azt mondtad valamire az anyáddal beszélgetve, hogy amit az exnejetek tett, az hülyeség, ilyet normális ember nem csinál (nem töri össze mérgében a gyereke helikoptermodelljeit, mert nem fogad szót, és nem takarít). Ezt a kicsi meghallja, és úgy adja tovább: anya, apa barátnője azt mondta, hogy te hülye vagy, nem normális… Nagyon könnyen elmérgesedik a helyzet, mert ha a gyerek úgy látja, hogy valamelyik fél nyitott az ilyesmire, akkor mindent felnagyító és elferdítő szócsővé változik, hogy a kedvére tegyen. Mert a gyerek szereti az apját, szereti az anyját és ha jól bánsz vele, téged is szeret, és mivel szeret titeket, szeretné majd a megbecsüléseteket és dicséreteteket is kivívni.
– Mit tanácsolnál annak, aki most készül ilyen kapcsolatba lépni?
– Nagyon gondolja meg, és számoljon azzal, hogy akármilyen volt a viszony az elvált felek között, a régi partner jelenléte, mint egy nyomasztó árny lesz mindig jelen. A beszédmodora, a szokásai, ostoba, bántó kis szavai megjelennek a gyerekeken, aki elhozzák – különösen kezdetben – az anyjuk előítéleteit. Ezért nem haragudni kell, vagy megutálni a gyerekeket, hanem keresni bennük azt a tulajdonságot, amit viszont a párunkban szeretünk. És a legnehezebb abban, hogy az anya személyisége hat a gyerekre, hogy bizonyos mondatokat visszahallhatunk a saját magunk szülte gyerek szájából is, aki ugyan nincs kapcsolatban az exünkkel, de a testvéreitől mindent eltanul… Például a hány csillagos a hotel: Szerintem nem a csillagok száma határozza meg, hogy jól fogom-e érezni magam egy szállodában, de az exünk ezt tanította a legkisebb fiának, és több fanyalgást is hallottam, meg ecsetelését az egyes hotelkategóriáknak, hogy melyik a legjobb. Nehéz megállni, hogy ne szóljak rá a gyerekre ilyesmiért. De megállom. Másrészről nekem sokkal könnyebb helyzetem volt pont amiatt, hogy később elmérgesedett a viszony az exünk és köztünk. Szerintem sokkal szörnyűbb lett volna, ha mindezek mellett még jópofizni is kellett volna vele. Egy jó fej elvált feleség sokkal nagyobb teher, mint egy özvegyemberrel kezdeni, aki isteníti az elhunytat. A közös emlékek, amik szóba kerülhetnének, állandó kényelmetlenségben és bizonytalanságban tartanák az új feleséget.
– Vicces, hogy “exünk”-ként emlegeted a férjed első feleségét…
– Jetivel tök jó hülyeségeket találunk ki. Például E. az exfeleségünk, exnejünk, én vagyok a „gonosz mostohaanyátok”, de amikor valakinek magyarázzuk a családi viszonyokat, a gyerekekeket is 1/1, 1/2, 1/3 és 2/1, 2/2-nek tituláljuk meg ilyenek. Szerintem egy ilyen helyzetben nagyon fontos a jó humorérzék. Mert a vidámság és a viccelődés minden nehézségen átsegít. Persze, azért az is fontos, hogy az ember felkészült legyen, amennyire lehet… Például ezért sajnálom, hogy nincs igazi osztályfőnöki óra a legtöbb iskolában. De olyan, amiben az igazi életre készítenék fel a gyerekeket, és amilyen nekem megadatott általánosban. Nagyon jó osztályfőnökünk volt, megbeszéltünk vallási kérdéseket az ünnepekhez kapcsolódva, családi problémákat, bármit, ami felmerült az osztály életében, és amikor úgy látta, hogy kell, akkor mentőstiszt jött beszélni a nemi életről, megnéztük a Néma sikolyt (az abortuszról és következményeiről szól), ami megrázó volt, de mindenki megjegyezte, hogy védekezés nélkül nem szabad nemi életet élni. Aki meg nem, az az egyéves találkozóra nem tudott eljönni a kisbabája miatt, mert megszülte inkább és estin tanult tovább. Ami nem volt a mi osztályfőnöki óránkon sem, pedig kellett volna: néhány válóperes eset feldolgozása. Mert annyira egy kaptafára megy az ilyesmi, legyen az ok elhidegülés, megcsalás, kibékíthetetlen ellentétek, a végeredmény ugyanaz: az anya láthatást korlátoz, az apa nem fizet gyerektartást, és mindketten a gyereken keresztül folytatják a harcot a másik ellen. És ez annyira szomorú… Kellene, hogy a gyerekek hallják valakitől: nem szabad jobb híján férjhez menni valakihez, meg gyerekkel a pocakban elvetetni magát a nőnek – a kényszerhelyzet lázadást szül, hiszen, mi lett volna, ha…, és azt is tudatosítani kellene a házasságra lépőkben, hogy senkit sem lehet megváltoztatni. Ha nem jó úgy, ahogy van (by Briget Jones), akkor hagyjuk meg a később érkezőnek, akinek éppen úgy lenne tökéletes. Én is elvált családból jövök, és nem bántam sose, hogy a szüleim elváltak. Megszűntek a cirkuszok, és idővel kaptam egy nevelőapát, aki mindaz volt, ami az apám, csak józanon, én pedig bálványoztam őt, és kaptam a másik oldalról egy nevelőanyát, aki mindaz volt, ami az anyám nem, és akihez jó volt láthatáson “hazamenni”, és még egy kistesót is szült nekem, akit én nevezhettem el, és tényleg azt a keresztnevet kapta, amit én választottam! Így aztán engem négy ember nevelt fel, meg a nagyszüleim, és azt hiszem, hogy a kamaszkori nehézségek ellenére talán büszkék lehetnek rám.

Ajánlott cikkek

10 Hozzászólás

  1. Köszi Móni, hogy felkerested Altairt, neki pedig köszi, hogy ilyen jó kis bejegyzés kerekedett a válaszaiból. A fotókért pedig külön-külön egy naaagy-nagy köszi. 🙂

  2. Nagyon tanulságos. Még sosem gondoltam arra, hogy osztályfőnöki órán a válásról kellene beszélgetni, de teljesen jogos. Tetszenek a gyakorlatias ötletek is a “mozaikcsaládos” élethez 🙂

  3. Köszönökm Móni! Nagyon jó volt olvasni egy fiatal, nagytudású, sok élettapasztalattal rendelkező emberke nyilatkozatát. Amit itt beszélgettetek, kötelező olvasmánynak adnám mindenkinek, aki házasodni-együttélni készül, ha mozaikcsalád, ha nem!

  4. Már régebben olvastam Altair blogját, nagyon tetszettek az írásai. Sok útmutatót ad a családi élethez. A mi időnkben is voltak ilyen jellegű osztályfőnöki órák. Én hagyományos családban nőttem fel. Nevelésembe kereszt szüleim is bekapcsolódtak. Ugyanazt tanították, mint a szüleim. Az én válásom egy villámcsapás volt. Fiam velem él, de intenzív kapcsolatot ápol édesapja új családjával. A mostoha anya elég primitív személyiség. Ma már felnőtt fiamat sikerült ellenem hangolni. Állandóan az én rossz tulajdonságaimat vetítették ki. Ezért gyakori otthon a nézet eltérés. Annak idején én sok könyvet olvastam a válásról. Nem szabad a gyerek előtt semmi rosszat mondani a másik szülőjére. A mai világban megszaporodtak az ún. mozaik családok. Jó lenne, ha írnál, hogy ez, hogy működjön jól.Erzsébet

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük