Nem hagyhattam ki ezt a ziccert, elnézést. A tészta valójában szalalkális, de a nagymamám mindig szalagárénak mondta, és falun a mai napig lehet hallani, hogy így emlegetik.
Nem emlékszem, hogy én magam valaha az életben sütöttem volna bármit is szalalkálival.
Mert ha sütöttem volna, akkor emlékeztem volna az ammóniaszagra, ami a sütőből terjeng kifelé a sülő tésztából.
A szalalkáli ugyanis egészen pontosan ammónium-bikarbonát (NH4HCO3), amely hő hatására ammóniára, vízre és széndioxidra bomlik. Nem kell megijedni, a kész sütemény nem lesz büdös, az ammónia elillan. Ez a térfogatnövelő folyadékba kerülve, valamint hő hatására azonnal széndioxidot fejleszt, ezért gyorsan kell dolgoznunk vele, és vékony lapok sütéséhez a legalkalmasabb.
Vékony lapokból áll ez a süti is, amit Pataki Mária örökbecsű művéből, A dolgozó nő háztartásából néztem ki magamnak. Ígértem már korábban, hogy nem csak a megszívlelendő jótanácsokat, de praktikus recepteket is közzéteszek a könyből. Ez a sütemény nagyon finom, ugyanakkor alig kell hozzá valami: igazi hiánygazdálkodós recept, hiszen azért egy tojást, némi zsírt, lisztet meg baracklekvárt csak lehetett keríteni a kamrából, és elég nagy adag is lesz belőle, úgyhogy Szabó János és a két kis Szabó gyerek igazán nem panaszkodhatott…
Hozzávalók:
1 tojás
6 ek cukor
10 ek tej
6 dkg zsír/vaj
1 dkg szalalkáli
kb. 60 dkg liszt
A közepébe:
1 dl rum (azért. ha gyerekek is esznek belőle, inkább ne)
lekvár (P.M. 1 dl-t ír, de az nagyon kevés – én elhasználtam hozzá egy 0,5 literes saját gyártmányt)
A szalalkálit elkevertem egy kis bögrében egy ek tejjel. A cukrot elkevertem a tojással és a vajjal, hozzáadtam a tejet és a szalalkális tejet, és annyi lisztet adtam hozzá, hogy jól gyúrható tésztát kapjak. Ez volt cirka 60 dkg.
Közben a sütőt előmelegítettem 200 fokosra.
A tésztát három egyforma részre osztottam, kinyújtottam az elsőt nagyon vékony lapra, és a tepsi hátán megsütöttem 8 perc alatt.
Így tettem a tepsi hátára. Amikor megsült, lecsúsztattam a lapot, és sütöttem a következőt.
Ezt az első lapot apróra tördeltem, és összekevertem a baracklekvárral (meg a rummal is kellett volna).
A megsült lapok széleiről még levagdostam késsel a nagyon kiálló részeket, és az is ment a lekváros masszába. Törekedtem arra, hogy az egészben maradó lapok nagyjából egyformák legyenek.
Az alsóra rákentem a tölteléket.
Aztán ráhelyeztem a felső lapot.
Frissen nem igazán lehet szeletelni, mert a tészta törik, ám aki a ropogós sütiket szereti, egye így, fittyet hányva az esztétikumra. A lapok később a nedvességtől megpuhulnak, tehát aki mondjuk szépet szeretne tálalni a vendégeinek, az minimum pár órával előbb készítse el, de az sem baj, ha áll egy éjszakát.
Pataki Mária szerint mondjuk “készítése napján fogyasszuk lehetőleg el, mert tésztája átnedvesedik.”
Ízlés dolga.
szalakálisígy egy l-lel kevesebbel….Fantasztikus volt Anyám krémese!Mindig azt kértem tőle születésnapomra.
Anyósoméknál meg szalagóriás süti. Csak abban a két lap között karamellás krém van.
Lehet, hogy én töltöttem már kicsit túl sok időt laboratóriumban, de nem vágyom ammónia szagra otthon. Sőt, a hideg kiráz a gondolatára… Miért jobb, mint pl a szódabikarbóna? Mit tud?
Anyukám konkrétan városban is szalagárénak mondja 🙂 nekem nagyon fura, nem akarok ilyet sütni 🙂
Szalagóriának hívta a nagymamám,rettenetesen utáltam sütés közben–de utána a ” bányásztorta,és a szalagóriás linzer -isteni volt!!!
Nhnè, nem tudom, mit tud, amit a sütőpor nem. Mondjuk, a sütőpor nem tud büdös lenni…
Nagymamám is szalagóriának hívta ezt a rettenetet:-), de a sütiket, amelyek ezzel készültek,imádtam és imádom most is enni. Én is szoktam használni, a kedvencemhez, a Vendégváróhoz is ez kell.
Az én nagymamám és anyukám a hatlapost sütötte szalagáréval. A párom a fővárosból nem érti ezt a műfajt, szegény :)))Z.
Hatlapost és mézes-krémest sütök szalakálival. Mivel nagyon gyorsan sülnek ezek vékony lapok, sztem így nem olyan vészes a szag.
5 évben egyszer vesznek rá, hogy süssek 6 lapost. Úúúútálom, frusztrál, hogy még sose sikerült a 6 lap, vagy több, vagy kevesebb. Karamell krémmel, a tetejére csoki még sosem került, mert addigra elfogy.És tényleg borzalmas büdös, ajtó ablak nyitva, kereszthuzat!
Lemérem a tésztát és és úgy osztom 6 fele. Így sikerül az a bizonyos 6 lap. Ha meg elszakítom, nem szórakozom vele, hanem összefoltozgatom. Senki nem jöhet a konyhába, ha sütöm! Mézes-krémest többször csinálok. A végső összerakós fázisnál szintén nem engedek senki a konyhába. Amikor üresek a töltelékes, csokis pixisek, akkor jöhet a nép. Kinyalni a lábasokat. :)Addigra a büdi is kimegy.
Én a mézes krémest szódabikarbónával sütöm 🙂 És csak arra ügyelek, hogy a legfelső lap legyen a legszebb 🙂
sütőporral nem lehet ölni pl. – mint szalakálival igen 🙂 Én legalábbis kifekszem a szagától, bár nekünk is van egy receptünk, amihez ez kell
mindig imádtam nagymamám szalalkális süteményeit, mert akkor tudtam, valami készül. 🙂 volt, hogy hatrakatot sütött (mindig is az volt a kedvencem), de volt, hogy másféle, több lapból álló, töltött süteményt. a mai napig szeretem emiatt a sülő sütemény ammóniaszagát 😀
Hát igen,az élmények még a rosszat is jóra tudják fordítani…:)MI az a hatrakat? Hatlapos?
aha, gondolom az 🙂 nálunk ez a neve. főzött kakaós puding a töltelék, tetejére néha ment csokimáz. másnapra lett jó, szeletelhető.
Én szeretem, a szag ellenére is.
Amit tud; a tészta habos lesz és könnyű, és egy 2 mm-es lap képes ujjnyira puffadni, amit a sütőportól/szódabikarbónától sosem.
Süssünk minél többet ilyen sütiket, nehogy feledésbe merüljön ez a príma anyag.