Még ez is én vagyok

Megígértem, hogy folytatom a válaszadást a nekem feltett kérdésekre. Ez a második, és egyben utolsó rész. Jövő péntektől az interjúkban újra én kérdezek.
– Mi volt az első sikeres gasztronómiai próbálkozásod? Hány éve ennek?
– A tojásrántotta után talán a túrós tésztát tanultam meg leghamarabb, mivel apukámnak ez volt a kedvence akkoriban, amikor én kamaszodtam, és ha pedálozni akartam neki, elkészítettem a kedvencét, hátha úgy könnyebben elenged majd oda, ahova menni szeretnék. Elsőre ez a trükk bejött, de aztán elég hamar átlátott a szitán. Meg hetente kétszer-háromszor ő sem kívánta a túrós tésztát… Hány éves is lehettem…? Tizenkettő-tizenhárom. A palacsinta is elég hamar ment.
– Láthatóan törekedsz az egészséges életmódra. Ki ebben a legfőbb támogatód a családban?
– Tulajdonképpen mindenkit érdekel a dolog valamilyen szinten…talán Bencét a leginkább. A férjemen kívül ő az, aki mindent megkóstol, és ha valami nem jön be neki, a következőt mondja: “Anya…! Ezt ne vedd sértésnek, mert nagyon finomat főztél, csak nekem ez most nem ízlik…”
– Mi lenne az a három tárgy, amit feltétlen magaddal vinnél egy lakatlan szigetre?
– Papír, ceruza, ceruzafaragó… Bár lehet, hogy egy szerszámosládával, szögekkel és madzaggal többre mennék.
– Miért van négy gyereked? Nem érezted soha, hogy ezért lenéznek a “modern” nők?
– Házasságunk kezdetén a férjemmel teljesen egyetértettünk abban, hogy négy gyerekünk legyen, és talán ez volt eddig az életünkben az egyetlen olyan nagy dolog, amit maradéktalanul, a szándékunk szerint sikerült “véghezvinni”. Büszke vagyok a gyerekeimre, hogy ennyien vannak, és sohasem cserélnék azokkal a “modern” nőkkel, akik részéről tapasztaltam, hogy lenéznek. Vagy inkább lesajnálnak. Ez egyébként egészen ritka tapasztalat, inkább csodabogárnak tartanak, mint hogy lenézzenek. Azt bírom, amikor kijelentik: “ahhoz képest jól nézel ki”. Mihez képest? Hogy néz ki általában egy négygyerekes anya? Lepukkantnak kellene lennem, vagy kétszer ekkorának? Általában értetlenül állok az ilyen megjegyzések előtt, de inkább szórakoztat, mint hogy mérgelődnék miatta.
– Ha a gyerekeiden felismered a saját tulajdonságaid valamelyikét, örülsz vagy bosszankodsz?
– Általában bosszant a dolog, mivel többnyire azt veszem észre, ha úgy viselkednek, ahogy én viselkedtem anno, amikor megfogadtam, hogy ha gyerekem lesz, sosem fogom ugyanezt a helyzetet úgy lereagálni, mint anyám/apám, de persze, ugyanúgy reagálok, és akkor bevillan a huszonegynehány évvel ezelőtti helyzet, amikor én voltam a gyerek. Szörnyű érzés. De van olyan is, ami megmosolyogtat; például, amikor észrevettem, hogy Zsófi elalvás előtt ugyanúgy megfordítja a kispárnáját, mint ahogy én tettem kiskoromban. Bár ez nem tulajdonság, csak szokás, de viccesen furcsa, hogy ugyanazt teszi, amit én, csak úgy, magától.
– Légy szíves, mutasd be a gyerekeidet, ne csak pár szóban!
– Nos, ez az a kérdés, amire, úgy érzem, valóban nincs jogom válaszolni. A két nagyobb szerintem hallani sem akarna arról, hogy én itt írjak róluk, és azt gondolom, ilyen direkt módon a két kicsivel szemben sem lenne fair. Annyit elmondok, hogy Nóra 15, Bálint 14, Bence 11, Zsófi pedig 8 éves, hiszen a korukat is ritkán emlegetem, és akik nem olvasnak régebb óta, bizonyára nem tudják. A gyerekek kora pedig lényeges adalék a családi szituációkhoz.
– Szoktál-e valamikor játszani? Kivel? Mit?
– Amikor a családdal utazunk az autóban, általában játszunk valamit – Zsófi javaslatára többnyire szóláncozunk. Aztán, szoktunk társasozni. Van egy kis kombinált csocsó/biliárdasztalunk, azon is szoktunk játszani. Most, hogy végre jön a jó idő, és egyre többet vagyunk kint a szabadban, Bogyóval is sokat szórakozunk.
– Kedvenc íród, költőd, filmed?
– Kedvenc íróim Sinkó Ervin, Efrájim Kishon, Bächer Iván, Márai Sándor, költőm most éppen Varró Dániel. A filmek közül hosszú évek óta őrzi első helyét a Vissza a jövőbe trilógia, szorosan mögötte második a Julie&Julia, ami rendkívül inspirálóan hatott rám.
– Van-e olyan távlati, nagy cél, ami még előtted lebeg?
– Még?! Könyörgöm, most leszek csak negyven! Persze, hogy vannak távlati céljaim! Szeretnék sikeres lenni abban, amit csinálok, szeretnék a gyerekeimnek olyan perspektívát mutatni, amely mentén el tudnak indulni valamilyen irányba tudatosan, hogy ne csak úgy sodorja őket az élet. Meg van még sok más is, kisebbek-nagyobbak… Írtam ilyet az aranyhalas kérdésnél.
– Mivel kapcsolódsz ki, és mi az, amivel fenntartod azt az icipici magánszférát, ami csak a tiéd, amibe nem tartozik bele a család – vagyis ami segít megőrizni a józan észt?
– Minden este, amikor már mindenki alszik, és csend van, olvasok. Lehet, hogy csak egy oldalt, de akkor is. Bár a férjem ebben az új házban elég rosszul viseli ezt a szokásomat, mert itt fehérek a falak, és jobban visszatükrözik a fényt, így őt sok esetben zavarja, hogy túl világos van. Mondtam már neki, hogy vegyen nekem egy fejlámpát, akkor akár még a takaró alá is bebújok a könyvemmel…
– Hogyan inspirálod a gyermekeidet, pl. feladatok megoldására, a közös terhek/gondok/feladatok elvégzésére?
– Erre nincs különösebb trükköm: elővezetem a dolog szükségességét, és megkérem őket, hogy segítsenek. Szoktak.
– Milyen élményt teszel a dobogó első, második és harmadik helyére a lelkedben?
– Nem tudom, hogyan lehet súlyozni az élményeket – hiszen van olyan, ami ma elemi erővel hat rám, és azt mondom, hogy húha, ez milyen klassz, holnaptól meg beáll az emlékek közé szépen, és esetleg középszerűvé módosul az értéke. Igyekszem mindig az adott pillanatban, napban, helyzetben megtalálni az élményt, ha sikerül, az nagyon jó.
– Boldog vagy?
– Igen. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek nehézségeim, problémáim, gondjaim, de nem ezek uralkodnak az életem felett. Illetve, ha megpróbálják átvenni az uralmat, nem engedem. Feljebb nézek.