A cukrászda telefonszáma:

06301478870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-19

Lassan két éve annak hogy Pettenkoffer Vikit  megismertem; találkozásunk apropója az volt, hogy a Dining Guide részére riportot készítettem róla. Viki ugyanis fantasztikus kecskesajtjairól híres, egyre szélesedő körben. Közte és köztem hamar felfedeztünk néhány hasonlóságot: négy gyerekünk van, és ugyanazon a  napon születtünk.

Biztos lenne más is, ha hosszasan kutakodnánk (na jó, a barna haj hamar észrevehető), de legalább ilyen szembetűnőek a különbségek is. Amíg én meglehetősen kényelmes vagyok, Viki férjével a boldogulás nem egyszerű útját választotta: közel húszévesen, egyéves gyerekükkel a városból tanyára költöztek.  A hely kiválasztásánál két fő szempontjuk volt: szép legyen, és rokon közelében. Alternatíva volt Bugac környéke és a Balaton-felvidék – az utóbbi nyert. Leköltöztek Káptalantóti mellé, Bács-hegyre, ahol nem volt se villany, se vezetékes víz. Fúrt kút volt meg aggregátor.
Mivel kellett a tej a gyereknek, jó ötletnek tűnt egy kecske beszerzése – hát valahol itt ered a kecskesajtkészítés gyökere Viki életében. Mert a maradék tejjel kellett valamit kezdeni. Közben járt a kaposvári egyetem állattenyésztési karára, ahol tanult a sajtkészítésről, annak kémiai, biológiai alapjairól: a tejtermelésről, a tejelő állat takarmányozásáról, a fejésről, a higiéniáról, a tejben, sajtban lejátszódó folyamatokról. Ezeket mind ki akarta próbálni a gyakorlatban – és ki is próbálta. Mire a szakdolgozat írására került a sor, amelynek témája a családi kecskegazdaság létrehozása és működtetése volt, már közel száz kecskével dolgoztak otthon.
Szépen sorban születtek a gyerekek is; a legnagyobb, Borbás már majdnem 18, Brenda 14, Britta 8 múlt, Borsa 4 éves lesz hamarosan.
Szikár, erős nő – ez fogalmazódott meg bennem, amikor otthoni környezetében láttam, hogyan feji meg egyedül, gyakorlott kézzel azt a negyven kecskét, ráadásul naponta kétszer teszi ezt. Persze, nem mindig csak ő, hiszen férje és a legnagyobb gyerek, Borbás is elvégzi ugyanezt a munkát. Láttam a patyolattiszta sajtkészítő műhelyt és a pincét, ahol az érés végbemegy. És ámultam, hogy ugyanazokat a napi feladatokat végzi a házban, amit én is szoktam – ám sokkal nehezebb körülmények között. Egy éve kaptam egy e-mailt Vikitől “jön a villany!” címmel; azóta van szükséges mennyiségű áramuk.
– Két év telt el azóta, hogy találkoztunk; mennyiben változott az életetek?
– Talán egy kicsit “kényelmesebb” lett, hogy van villany. A legnagyobb dolog – ez is nyilván a villany révén lett megoldható -, hogy csapból folyik a meleg víz. Van hűtő, mélyhűtő, mosógép, mosogatógép, bármikor használhatunk porszívót, hajszárítót, asztali számítógépet. Ez utóbbiakat korábban csak aggregátorról tudtuk üzemeltetni, a napelemek nem adtak elég áramot.

Viki fotója

– Amikor felvállaltátok, hogy – az urbánus ember szemével nézve – viszonylag nomád körülmények közé költöztök, mit szólt a család, a szülők, a rokonok?
– Anyunak szerintem eleinte romantikusnak tűnt, de aztán szembesülve a körülményekkel, már egyáltalán nem értette, hogy miért így, miért ezt csináljuk. Mert hogy mennyit dolgozunk, “mindenen spórolunk”, nem jutunk olyan gyorsan az egyről a kettőre, ahogy ő elképzelte, vagy szerette volna, és szerinte a gyerekek is túlságosan korlátozva vannak. A férjem szüleitől, nagynénémtől, aputól nem állt olyan távol ez az életmód, de anyu másképp képzelte egyetlen lánya életét…
– Voltak olyan időszakok, amikor azt mondtad volna, hogy hát, azért nem erre gondoltam…?

– Biztos voltak, bár konkrét példa most nem jut az eszembe. Mindenesetre nem választanék más utat, ha vissza lehetne menni az időben. Abban bízom, hogy még könnyebb lesz az életünk, minthogy már most is az, akár tavalyhoz képest, korábbról nem is beszélve.
– Városi lányként hogyan vetted az akadályokat?

– Azt hiszem, nagyon jól. Jó érzés volt saját lábra állni, gyönyörű környezetben, tanyán, ahol nincs szomszéd, utcán dajdajozó részeg, tömött piroshetes busz; csak a hatalmas kert, amelybe annyi fát, virágot ültethetek amennyit csak akarok – és persze gondozni tudok. Kertészkedtünk, mindenféle állatot tartottunk a kezdetektől, folyamatosan tanultunk a magunk kárán. Fiatalon az ember még sokkal rugalmasabb, nem sürgeti az idő, tele van energiával.
– Hogyan zajlott egy napod régebben, hogyan zajlik most?
– Reggeli, ebéd, vacsora – kicsit rendszertelenül, ahogy a kecskék ellátása, sajtkészítés, kertészkedés, és az éppen aktuális hobbim közé befért. A vásárlás, gyerekek iskolába-óvodába hordása Badacsonytomajra a párom dolga volt, most is az. Régen telente még volt időm főzni, de nyáron inkább ő süt-főz, vagy együtt főzünk: én a főzeléket, levesbe a galuskát, Bazsi süti a húst, pörköltet, spagettit főz – mert sokszor muszáj a sajt miatt rábíznom. Ha az érési folyamat úgy kívánja, hát menni kell… Most már egyébként Brenda készíti az egyszerűbb kajákat: palacsinta, omlett, tejbegríz, sütit többfélét is tud sütni. Mióta egyik gyerek sincs itthon napközben, inkább csak péntek-vasárnap van rendes főtt étel, hétköznap virsli, tészta, sajt túró, meg amit Brenda tud készíteni. A gyerekek között akkora a korkülönbség, hogy a nagyobbak mindig pesztrálták a kisebbeket. Külön nem játszottam velük, nem mentünk játszótérre, mindenféle programokra, hanem folyton körülöttünk voltak, mikor dolgoztunk, ha tudtak ők is segítettek, vagy játszottak a kertben, homokozóban. A két nagyobb most már komolyan részt vesz a munkában, persze amikor épp nincs iskolában. Tudnak fejni, Borbás trágyázni, fát hasogatni, ilyesmiket. A piacon is segítenek.
– Mindig nagycsaládot szerettetek volna?
– Igen, a férjemék heten vannak testvérek. Na jó, annyit azért nem akartunk, a négy pont ideális.
– Hogyan látod, mennyire lettek mások a gyerekek az ilyen intenzív természetközeli élet során, mint a városi kortársaik?
Fegyelmezettebbek, érettebbek, felelősségteljesebbek, azt hiszem. Nem néznek tévét, ezért nincsenek is annyira képben az aktuális “dolgokat” illetően – hozzáteszem, én sem… Mivel szükség van a segítségükre itthon, kicsi koruktól kezdve megismerték rendszerességet, a tevékeny életet, és tudják, hogy a pénzért meg kell dolgozni. Világos számukra, hogy semmi nem hullik az ölükbe, éppen ezért a zsebpénzüket sem szórják el, mert tisztában vannak azzal, mennyi munka van mögötte…
– Milyen céljaik vannak?

– Épp most vagyunk túl két iskolaválasztáson, a felvétel még nyilván kérdéses, de bízunk benne, hogy sikerül. Borbás a műegyetemre jelentkezett informatikára, másodiknak a Pázmányt írta be, szintén erre a szakra. Brenda Szombathelyre szeretne menni a Hermann Ottó kertészeti szakközépbe: angol nyelvi előkészítővel parképítőnek tanulna. Britta most 2. osztályos, Borsa pedig kiscsoportos óvodás, úgyhogy nálunk még nincs napirenden a kérdés…
– Mostanában hol lehet veled és a sajtjaiddal találkozni?
– Káptalantótiban a piacon vasárnap délelőttönként, valamint Óbudán a Fő téren, a Zichy kastély udvarán szombatonként 8-16-ig – ez a piac március 24-től indul. Csúcsidőben hárman is megyünk, szerencsére változatlanul nagy az érdeklődés a sajtok iránt.

Vikiék honlapját megnézhetitek ITT.

Ajánlott cikkek

16 Hozzászólás

  1. Szuper, újra és újra 🙂 Nagyon izgalmas a különböző családokról, döntésekről, életkörülményekről olvasni. Tetszik. Unokahúgom kedvence a “csecskesajt”, megnézem a honlapot…

  2. De jó volt! 🙂 Nekem kicsit időutazás volt a saját gyerekkoromba, bár nem állatokkal, hanem növényekkel foglalkoztunk, és hát mondjuk városban, de visszajött ez a boldog és fegyelmezett gyerekkor, amit valahogy sehogy sem tudok a gyerekeimnek megadni, pedig érzem, hogy én mennyit profitáltam belőle.

  3. Gratula a riporthoz, bár ez annyira nem tetszett (nem maga az írásod). Olyan mintha a gyerekeknek, pláne a nagyobbaknak kiesett volna az igazi gyerekkor. A nagyobb vigyáz a kisebbre, süt-főz, házimunkát végez. Külön programokra nem jártak. Szerintem egy gyereknek ez is fontos.

  4. Ez is egy életforma, más, mint amit a városi ember él. Viszont folyton a szüleikkel vannak/voltak a gyerekek, nem az volt, hogy az apjuk csak álmukban látja őket, mint sok mai, rohanós életet élő családban. Szerintem a gyerekeknek a legtökéletesebb program maga a természet.

  5. Persze, ez egy merőben más életforma ami nagyon jó (lehet). Talán félreérhető voltam: nem jött “át” a “gyengédség”, csak a munka. Ennyi::)

  6. Nem semmi, hogy ennyi éven keresztül az áram nyújtotta kényelem nélkül éltek. Számomra nagyon példaértékű, hogy kitartottak, és végigcsinálták. Azt gondolom, hogy a gyerekek hatalmas alapot kaptak így az élethez a családi vállalkozás miatt. (A gyereknevelésükről én is szívesen olvastam volna még.)

  7. @Sz.Gyerekkoromban azt tapasztaltam, hogy egyáltalán nem baj, ha a szülők bevonják a gyerkőcöket a mindennapi ház körüli munkákba. Nekem sajnos csak két év jutott ebből az életből, de ezeket meghatározó időszaknak tartom a későbbi életem, pályaválasztásom szempontjából. Tizenegy évesen a panelból hirtelen egy kertesházba költözni, minden nap iskola előtt és után kecskét fejni, nyulakat etetni, tisztítani, lucernát sarlózni nem volt megterhelő számomra. Ha a párom nyitott lenne a vidéki életforma felé, egy percig nem haboznék felcserélni a kényelmet egy szabadabb, természetközelibb életre. Főleg, hogy van egy pici lányunk, akit nem a betonsivatagban szeretnék felnevelni…Barbi

  8. Érdekes írás.. Én is egyet értek Sz-el, hogy kiesett az igazi gyermek kor. A régi paraszti nagycsaládokban vonták be a gyerekeket pici kortól a munkába. Jó dolog, hogy betanulja a gazdálkodást és a házi munkát és a piacozást. A szülők sem napi 8 órában dolgoznak, fix fizetésért. Megértem, hogy nem jutnak el gyerek programokra. Kár, ezekre is nagy szükségük lenne. Az iskola sem viszi el őket sehová, mint a Kádár-rendszerbe. A Televizióban is ki lehet szelektálni a nem nekik való műsorokat. Nekem gyerek koromban ritkán engedték a szüleim a tv. nézést. Voltak olyan műsorok, amelyeket az egész ország nézett. A suliban is téma volt, én nem tudtam bekapcsolódni a játékba e miatt. A gyerekekre a családon kivül is más emberekre is szükségük van.

  9. Eddig csak csendben olvasgattam a hozzászólásokat, de most már nem tudom megállni, hogy ne reagáljak. Hogyan tudná megítélni egy kívülálló hogy a gyerekeinknek milyen sora van, egy ilyen rövidke írásból?! Szó sem volt arról, hogy a gyerekek kicsi koruktól keményen dolgoznak! Segítenek mindenben, de általában lehet választani a feladatok között. A nagylányom pld. kifejezetten szeret sütni-főzni, viszont takarítani utál -ezt nem is kell neki gyakran csinálni, csak nagy ritkán, ha én már tényleg nem győzöm. Rengeteg emberrel találkoznak, nyáron a hegyben csapatban játszanak a gyerekek, van minden korosztály. A nagyok biciklivel járnak a Balatonra strandolni, röplabdázni. (A nagyapjukkal vitorláznak, télen korcsolyáznak, jégvitorláznak,…stb.) A piac pedig 5 percre van tőlünk biciklivel, nem megerőltető hetente egyszer néhány óra hosszat nyugtát írni, sajtot csomagolni, beszélgetni…A tévé helyett nézhetnek DVD-t, internetezhetnek felügyelettel. Nem hiszem, hogy a kereskedelmi csatornák műsoraira szüksége van a gyerekeimnek. Elnézést, ha egy kicsit elragadott az indulat, de ennél igazibb, szabadabb gyermekkort én nem tudok elképzelni.

  10. Így van Viki, ne is törődj másokkal!Igen, mi is az igazi gyermekkor? Lehetne erről értekezni…Szerintem amit Ti képviseltek az az élhető új irány. Hosszútávon.Én csodállak Titeket és nagyon jó útravalót kapnak a gyermekeitek.Viktória

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük