Ma sátrat vertünk az étkezőben, és az asztal alatt vacsoráztunk*. Korlátozott létszámban, mert családunk feje épp nem volt itthon, amikor pedig Bálint fiamnak (18) felvázoltam, mi lesz a program, csak annyit mondott: „najóvan”, és elvonult a szobájába. Tulajdonképpen nem volt ez olyan nagy baj, mert magasak is vagyunk, én viszonylag széles is, így hárman épp elfértünk. Úgy-ahogy.
Az élet nem attól lesz jó, ha mindig minden élére vasalt, patent rendben van, ha a gyerek csak ötösöket hoz, és járatjuk még három különórára. Az élmények, a közös nevetések számítanak, és ha ehhez az kell, hogy felrúgjuk a megszokott formaságokat, hát tegyük meg.
Mi baj történhet?
Mi ez a Minden napra valamit jót?
*Bocs Nonó, leszereltük a partiégődet, kellett a piknikhez, de visszatesszük a szobádba, mire megjössz…