Osztálytalálkozót szervezek.
Úgy kezdődött az egész, hogy az utolsó bisztró klubos vacsorán – mert azóta sajnos a bisztró bezárt, így most határozatlan ideig a bisztró klub sem üzemel – egyik volt osztálytársam is ott vacsorázott, és győzködni kezdett, hogy szervezzünk osztálytalálkozót. Idén lesz ugyanis 25 éve, hogy érettségiztünk.

Belementem, ő feltett a facebookra egy kis értesítést a csoportunkba, hogy lesz osztálytalálkozó, ő meg én szervezzük, majd ezzel a lendülettel el is tűnt a projektből, mint szürke szamár a ködben. Jó, persze, ma már nem olyan nagy ügy egy osztálytalálkozó szervezése, mint régen, emlékszem, egyik kolléganőm a munkahelyen címezgette a harminc borítékot anno, ami aztán vagy jó címre ment, vagy nem, vagy válaszoltak a volt osztálytársak, vagy nem. Ehhez képest ma perceken belül lehet információt nyerni – legalábbis azoktól, akik a facebookon is jelen vannak, és azért a többség elérhető ott. Azonban néhányan kivonultak a virtuális világból, így próbálom felderíteni, ki tudhat róluk, ki értesíthetné őket. Egyikükről – nevezzük Eriknek, mert így is hívják egyébként – annyit tudtam, hogy itt lakik valahol ezen a településen, ahol én, de azért ez egy elég nagy falu, agyaltam rajta, hogy találhatnám meg.
Pár nappal később hazafelé mentem kocsival a boltból, amikor a házunktól úgy 100 méterre, az utcánkból balra nyíló közben elmentem Erik mellett. Lefékeztem azonnal, kiugrottam a kocsiból.
– Hű, micsoda szerencse, hogy találkozunk, osztálytalálkozó lesz február 27-én, nem tudta senki, hol laksz, hogyan lehet értesíteni. Tényleg, hol laksz?
– Itt – mutatott a háta mögött álló házra.
– Itt…? Én meg ott, a nagy fenyőfa pont eltakarja…
– Hát akkor jó közel lakunk egymáshoz.
– Ja, jó közel.
Telefonszámot cseréltünk, visszaültem a kocsiba, és sokat gondolkodtam azon, vajon az életben hányszor fordul elő velünk, hogy keressük a megoldást, keressük, keresgéljük, közben ott volt már az orrunk előtt rég, csak kicsit nyitva kellett volna tartanunk a szemünket…