Amikor a kilók megindulnak

A nyáron fotózkodtunk egy ismerősömmel, aztán a képeket nézegetve húztam a számat, jajgattam, jó ég, töröld ki de gyorsan, hogy nézek ki, nézd, milyen vastag a karom! Erre ismerősöm barátságosan megveregette vállamat, majd a szemembe nézett, és kedvesen azt mondta: ja, olyan mamás.

Mamás!

Akkor tudtam, hogy változtatnom kell, de a nyáron nem ment. Nem ment ősszel sem, sőt, a tél 2015-ös fele is elmúlt már, mire végképp betelt a pohár: nemcsak a súlyom lépett át tarthatatlan kategóriába, de bizony a testem – például az ízületeim – is jelezték, hogy ez már így nem jó.

Január 7-én álltam neki.

Bitang nehéz volt. Ha nem mondtam volna, cukrász vagyok; most gondoljatok bele, hogyan kóstolhat az ember úgy, hogy közben nem ehet cukrot, szénhidrátot? Hát nagyjából úgy, mint ahogy a borbírálók isszák a bort.

Megszokni azt, hogy nem kóstolok bele, nem eszem meg a maradékot, nem kapom be a levágott szélet, az legalább olyan embert próbáló, mint az eltunyult testet rávenni a testmozgásra. Azt hiszem, ha a mozgással szembeni kifogásokból olimpiai bajnokságot rendeznének, esélyes lennék a dobogóra. Ma nem megy, mert túl fáradt vagyok. Ma azért nem, mert pont most muszáj aludnom egyet, hiszen be kell pótolnom az elmaradt órákat… Ma nem, mert most blogbejegyzést írok, meg új recepteket keresek, muszáj pihenésképp egy filmet megnéznem, boltba kell mennem – tovább is van, mondjam még?

Nem mondom.

Egyetlen megoldás van: el kell kezdeni.

Továbbra is sokat dolgozom. Korán kelek, későn fekszem. Szigorú szabályok alapján kialakított, sok lemondással járó étrendet követek, megiszom naponta 2,5 liternyi vizet (ez sem ment korábban), végre megmozdultam.

A mérleg is megmozdult, ma reggel egészen pontosan 7 kilóval mutatott kevesebbet, mint január 7-én.

Boldogság van. Haladok.