Eszter, a kanadai

Eszterrel a barátságunk kezdete nagyjából tizenkét évvel ezelőttre nyúlik vissza. Bár futólag ismertem őt korábban is, hiszen kis város Keszthely, ő pedig a férjem osztálytársa volt általánosban, afféle szia-szia kapcsolatban voltunk. Párjával nagyon fiatalon házasodtak össze, három gyerekük született: Bálint, Orsi és Árpád. Ingatlanközvetítő vállalkozást működtettek, Eszter némettudásának és jó kapcsolatteremtő készségének köszönhetően sokáig egész sikeresen. Aztán, egy szép napon – tényleg szép napsütéses nap volt – a játszótéren találkoztunk vele, fekete napszemüvegben sétálgatott fel-le, mélyen elgondolkozva. “Gábor elment” -mondta. Igen, az apa otthagyta őket, az albérletben, fix bevétel nélkül – mert úgy érezte, szerelmes lett.

Eszter és a nagylány, Orsi

Hát itt kezdődött a mi közös történetünk. Akkor meghívtuk őket magunkhoz (nekünk még csak két gyerekünk volt), arra is emlékszem, hamis túrógombócot főztem, és mind a gyerekek, mind pedig mi nagyon jól megtaláltuk egymással a hangot. Innentől kezdve kölcsönösen segítettünk egymásnak, ahol tudtunk, attól függően, kinek épp hogyan álltak a dolgai. Eszter nem roppant bele abba, hogy egyedül maradt, és a szemünk előtt bontakozott ki kapcsolata a nála jóval idősebb Csabával.
Csaba édesanyjával 1956-ban disszidált, ő még ekkor tizenkét éves gyerek volt, végül Kanadában kötött ki. Tehetségét jól ki tudta bontakoztatni, a filmes szakmába került, számtalan film látványtervezője, művészeti vezetője volt. 2000 körül aztán elhatározta, hogy vesz valami ingatlant Magyarországon, hiszen az országra mindig áhítattal gondolt, hazájának tekintette. Rengeteg illúzióval tért haza, vett is egy pici házat balatoni panorámával – Eszter közvetítésével. Aztán Eszter elvállalta, hogy intézi a ház ügyeit, így később is kapcsolatban maradtak. Emlékszem, egy alkalommal Eszter éppen nálunk volt, amikor Csaba felhívta Kanadából valamilyen ügyben, és amikor szóba került, hogy a férj lelépett, Csaba felajánlotta: Eszter menjen ki hozzá pár hétre, körülnézni, feltöltődni, regenerálódni – minden hátsó szándék nélkül. (“Ez persze hülyeség volt” – vallotta be később Csaba – “nagyon is komoly hátsó szándékaim voltak”.) És Eszter elutazott. Ekkor kezdődött az ő közös történetük. Éveken át Csaba néhány hónapot Kanadában dolgozott, majd néhány hónapot itt töltött új családjával. Aztán megpróbálta csak itthon: felszámolta egészen tengerentúli életét, mindent eladott, és hazajött; hiába a nagy filmes múlt, az itthoni zárt filmes szakma nem fogadta be, így aztán mindenféle tevékenységgel próbálkoztak, hogy a megélhetésre valót előteremtsék. Némi túlzással: majdnem éhen haltak. Csabának szépen lassan köddé váltak a hazájával kapcsolatos illúziói, és rájött, ha normális életet szeretnének, vissza kell menni Kanadába. Felmelegítette korábbi filmes kapcsolatait, és ismét dolgozni kezdett. De már hosszú-hosszú ideje foglalkoztatta őket a gondolat, hogy ki kéne menni mindannyiuknak. Mi, látva az emberfeletti küzdelmüket a megélhetésért, ezt az ötletet támogattuk, majdhogynem noszogattuk Esztert, hogy menjenek ők is. Aztán eljött az idő, hogy beadták az emigráláshoz a papírokat, lezajlott az egész bürokratikus menet, és megérkeztek a vízumok. Az indulás napja is megvolt: 2008. szeptember 29. Elmentek.

Móricz Simon fotója Csabáról, egy, a Népszabadságban 2005-ben megjelent cikkhez

Ezt követően az interneten keresztül tartottuk a kapcsolatot, hol intenzívebben, hol kevésbé. A gyerekek néhány hónap alatt teljesen jól megtanultak angolul, beilleszkedtek, barátaik lettek, Csaba dolgozott, a pénzgond megszűnt, ám Eszter szenvedett, ő otthon maradt; ugyan egyből elkezdett járni a direkt bevándorlók részére szervezett nyelvtanfolyamra napi hat órában, azonban ennek szintjét ijesztően alacsonynak találta. Angolul nem tudta megosztani a gondolatait senkivel, magyarul csak a családjával beszélgethetett. Egy időben biztatásomra blogot is írt, de igazából akkor talált magára, amikor két évvel ezelőtt jelentkezett az egyik egyetemre ott helyben, Ottawában; azóta remekül van.
Nos, úgy gondoltam, ennyit tudnotok kell az alábbi, kissé rövid interjú elolvasása előtt. Amikor kérdeztem Esztert, miért ilyen szűkszavúan válaszolt némelyik kérdésre, azt felelte: vagy ennyi, vagy regény. Na igen, az is beleférne…

– Hogyan élted meg, amikor hirtelen, egyszer csak elment a férjed, és te maradtál a három gyerekkel, albérletben, fix , tervezhető bevétel nélkül egyedül?
– Egyszer, ahogy az oviból meg a bölcsiből hazafelé sétáltam a kicsikkel, szembejött egy negyvenes, szürke arcú, ráncos-szomorú asszony. Nagy szatyrokat cipelt megtörten, fakón. Ott, akkor elhatároztam, hogy én sosem leszek ilyen!!! És soha nem vettem el az ötödik széket az asztaltól; mint szimbólumot, ott tartottam, hogy mi nem négyen vagyunk egy család, hanem öten, csak az ötödik még nem talált ide. Jönni fog, itt lesz, velünk marad.
– Milyen kiutat láttál magad előtt?
– Semmilyent. Tettem, amit pillanatnyilag a legjobbnak találtam, keresgéltem, vergődtem, megbotlottam, és újra meg újra felálltam. Kilátás az nem volt, csak hatalmas elhatározás, hogy túlélem. A szüleim és a barátok nélkül biztosan belehaltam volna.
– Amikor Csaba megjelent a színen, a köztetek levő közel harminc évnyi korkülönbség okozott-e dilemmát? 
– Milyen korkülönbség? Soha! Annyi minden más fontos volt és van az életben! Férfi volt, aki értette, ki vagyok, kíváncsi volt rám, segítő és elfogadó. Gyöngéd, a legjobb barát és a legerősebb harcostárs. Igyekezett megtalálni a hangot a gyerekekkel, sosem kívánta tőlem, hogy válasszak közte és köztük, megosztotta velem az életet, és kérte, tegyem én is ezt vele. Másrészt olyan sokszor bebizonyosodott, hogy koránál fogva bölcsebb, érettebb, egyszerűen jobb bizonyos feladatokra: például a kamaszok nevelésére.
– Mennyi ideig tartott eldönteni, hogy mégis inkább Kanada?
– Hat éven át őrlődtünk a két ország között. 2006 őszén, egy éjszakai telefonbeszélgetés során kértem meg először Csabát, hogy vigyen el innen.
– Milyen érvek szóltak a távozás mellett, melyek ellene?

A legkisebb, Árpád: ifjú meteorológus, illetve tornádó-vadász (jelölt)

– Ellene az szólt, hogy Magyarország a hazánk. Akkor még nem tudtuk, mit jelent ez, csak a Himnusz, meg a Szózat szavai csengtek mélyen a lelkünkben: Áldjon vagy verjen…! Csaba sok-sok intése is szólt ellene: alacsony színvonalú oktatás, ócska kenyér, nincs se kolbász, se finom baracklekvár. Messze van az a Kanada, mit kezdünk ott, angolul se tudunk. Nem ismerünk senkit. Nekem nem volt tapasztalatom, csak aggodalmam. Csaba tudta, mitől félt minket, mert ő, és főleg az ő édesanyja átélte ezt. Azt hiszem, azon túl, hogy ő nagyon szerette volna otthon megvetni a lábát, féltett engem nagyon.
– Mi billentette át az “emigrálni” serpenyőt?
– Márai szerint akkor, és csakis akkor van jogod megváltoztatni a körülményeidet ( a hazádat), ha az, amiben élsz, nem egyezik meg a jellemeddel. Azon az őszön, azon az éjszakán a politikai helyzet billentette át a serpenyőt. Az a hangnem, a hangerő, a vakság és süketség, a némaság és az üvöltözés nem egyezik meg a jellememmel.
– A gyerekek hogyan fogadták el a döntéseteket, illetve mennyire gyorsan alkalmazkodtak az új élethez az új hazában?
– A gyerekeket nem kérdeztük soha hasonló horderejű döntésekről. Én sem tudtam, mi vár rám, hogy dönthetnének ők?! Mindenki, aki hozzám fordul, a gyerekek miatt aggódik. Mi lesz a gyerekekkel? Hogy mennek iskolába? Hogy tanulnak meg angolul? 4 év elmúltával azt mondom, hogy a gyerekek a legkisebb gond! Az oktatási rendszer fantasztikusan fel van építve a bevándorlók befogadásához, külön foglalkoznak az angolul tanuló gyerekekkel. Óriási a kampány a csúfolódás, kirekesztés ellen, és a gyerekek azt mondják, itt sokkal jobbak hozzájuk a társaik, mint otthon voltak. Az én gyerekeim nagyon boldog, szabad gyerekek itt! Nem azt mondom, hogy nem gondolnak haza: a háromból kettő komolyan Európába tervezi az életét: de a lényeg az, hogy van bátorságuk ilyen terveket szőni! Összement számukra a világ, az övék lett, szabadon mozognak benne. Hol azon morfondíroznak, hogy majd talán Japánban vagy Szingapúrban fognak angolt tanítani, hol azt nézegetik, hogy másodév egyetem után hova lehet menni cserediáknak. Graz, Mexico-city vagy tán Tokió?
– Mi a legjobb a kanadai életben?

A legidősebb gyerek, Bálint (balra) hobbija a robotépítés. A fotó egy neves nemzetközi robotépítő-versenyen, a Vex Robotics World Championship 2011-en készült.

– Ezt a szabadság-érzést szeretem a legjobban. Hogy már nem zörrenek össze, ha megcsörren a telefon. Már nem riadok meg, ha jön a postás, és az adóhivataltól hoz levelet. Nem aggódom, mennyi lesz a villanyszámla, mert nagy meglepetés nem érhet. Szeretem, hogy a tanárok nem “barátkoznak” az anyukákkal és az apukákkal. A gyerekek nem tanulják halálra magukat – na jó, ezen a területen azért vannak is kétségeim. Mindenesetre boldog diákok. Szeretem, hogy a hivatalokban én vagyok a kliens, és a dolgozók állnak a rendelkezésemre. Nem bukkannak elő rendőrök a bokorból, hogy megnézzék, van-e izzókészletem. A könyvesboltban van vécé. Télen sok a hó a szürkeség helyett. Ha telefonálsz a telefon/kabeltévé/internet-szolgáltatónak, hogy túl magas a számla, átmész máshoz, akkor lecsökkentik a számládat! Lehet 35-ös női cipőt kapni. Sokféle ember van itt, s többnyire mind keresik egymásban a jót. Nincs helye megkülönböztetésnek! Szeretem, hogy az iskola valamikor 8 és fél 10 között kezdődik, hogy van iskolabusz és körzetes rendszer. Központosított oktatás! Korábban ellentmondott volna minden elvemnek; itt rajongok érte! Ja, és tényleg ingyenes!
– Mit nem szeretsz?
– Azt,  hogy hosszú a tél. Nem szeretem ezt a kultúrát, illetve nem értem jól, nem az enyém. Hiányoznak a kávézók, teraszok, sétalóutcák, a szomszéd kisváros, a szomszéd kis ország. Nem szeretem, hogy bármerre indulok, ugyanazt az étteremláncot találom, míg sokszáz kilométer után megérkezem egy ugyanolyan városba. Valóban alacsony az oktatás színvonala, de azért végeredményben mégsem vagyok biztos abban, hogy melyik a jobb rendszer. Nem szeretem a hokit meg futballt, vagyis ezek túlsúlyát. Nem is tudjak errefelé, mi az a kézilabda! Nem szeretem a feet meg a pound mértékegységeket és társaikat. Elveszek akkor is, amikor literre adják a körtét vagy a répát… Nem érint, de nem szeretem a tényt, hogy nincsenek óvodák. Kétségbevonható gyerekmegőrző rendszer van, nagyon drágán! Az angol nevelési, vagyis neveletlenségi modellt nem szeretem.
Igazság szerint mindkét sort reggelig tudnám folytatni, hosszasan elemezni, meg vitázni saját magammal.
– Meddig tartott számodra a piszok nehéz időszak? Mióta könnyebb?
– Addig a megvilágosodásig volt rossz, amíg be nem adtam a jelentkezésemet az egyetemre. Addig úgy éreztem, örök életemben pénztáros leszek egy hipermarketben. Azóta sokat változott a közérzetem, de azért még mindig rám tör néha a hitetlenség.
– Haza szeretnétek jönni? A gyerekek hol képzelik el az életüket?
– Hát persze, hogy haza szeretnénk menni, de nem menekülünk fejvesztve. Sok minden hiányzik, és még több minden nem. Egyelőre, amíg a legkisebb be nem fejezi majd a középiskolát, ide kötődünk, mert ő nem tudna beilleszkedni a hazai taposómalomba. Az még négy és fél év. Aztán, mire ő végez, talán nekem lesz komoly állásom itt: vagy nem, és akkor szabad a pálya. Bálint, a legnagyobb nem vágyik haza, őt csúfolták otthon, itt sokkal boldogabb. Orsi mindenképpen visszakészül Európába, zenélni akar, és élvezni azt a kultúrát. Szereti a modern zenét, de Bécs az álomvárosa. Árpád még tornádó-vadász korszakát éli, azok pedig az USA-ban borzolják a kedélyeket… Hihetetlenül nagy dolog, hogy a lehetőséget itt biztosítani tudjuk számukra. Otthon erre mekkora esélyünk lenne…?
– Ha össze kellene foglalnod eddigi életed főbb tanulságait, melyek lennének azok?
– Minden nap tanulok valami újat! Egyedüllétemben például megtanultam, hogy nem halunk bele sem a csalódásba, sem az egyedüllétbe. Meg hogy kibírjuk. Akkor tanultam meg azt is, mi az a barátság. Itt Kanadában azt tanultam, hogy nem lehet, nem kell előre kiszámítani, tudni mindent. Sőt, ami körbevesz minket a kis biztonságos életünkben, az csak egy kis “bilinyi” víz a hatalmas óceánból! Sokkal jobban kellene vigyáznunk azzal, mire értékeljük magunkat másokkal szemben, hova soroljuk a kultúránkat, az országunkat. A világ óriási, és minden variációja érdekes, igaz, értékes. Tanultam egy szép mondatot, amit nagyon szeretek: Take your time – and have a nice day! [Csak nyugi, és legyen szép napod!] Ó, és még mennyi mindent! Például, hogy a magyar konyha tényleg kiváló…