Diéta, fogyás, úszás

Diétázom. Eddig tíz kilót fogytam. És úszom.

Racionális döntés volt: a fájó boka- és térdízületeim, továbbá a két éve tartó sarkantyúgyulladás miatt még legfeljebb a biciklizést éreztem reálisnak, de az ízületek szempontjából mindenképp az úszást javasolták, akik értenek hozzá. Választottam hát.

Választottuk.

Mert szerencsére emberem már előttem egy hónappal elhatározta, hogy a téli punnyadásnak véget vet a maga részéről, és eljár a városi uszodába, rendes edzésre. Na nem verseny- hanem gyógyúszóra.

– Gyere te is – invitált, de eleinte elvettem a dolog élét azzal, hogy inkább tornázom. Mert én tudom, hogy amikor fogyóztam már több alkalommal is, a Callanetics valóságos csodát tett velem. Nos, emberem elment úszni, én maradtam itthon, aztán vacsorát főztem, mostam, teregettem, blogbejegyzést írtam – ő pedig hazajött, s nekem megint azzal kellett szembesülnöm, hogy nem tornáztam. Következő héten sem sikerült megvalósítanom a nagy tervemet, és egyszer csak be kellett látnom: ha nem megyek el vele, nem lesz semmi a nagy elhatározásomból, hogy sportolni fogok. Sok-sok érvet felhoztam az úszással szemben – ó, ebben nagy vagyok -, de aztán elérkezett a  nap, amikor belekezdtem. Azóta is megyek. Hetente kétszer mindenképpen, plusz még beiktatunk valamit, hogy a három sportos nap meglegyen. Emőke, az edző nem szórakozik, jól megdolgoztatja kis csapatunkat: négy fiú és én… Ebből kettő – emberemet is beleértve -. úgy úszik, mint a torpedó, a másik kettő mellett nem érzem magam annyira gyatrának. Persze, már nem versenyzem velük, de azért azt látom, hogy határozottan javulok. Például, hátúszásnál nem kattog a vállam, és a karomat szépen egyenesen tudom a fejem fölé vinni. Életemben először a pillangót is megpróbáltam, mire Emő azt mondta, hogy még sosem látott senkit ilyen könnyedén pillangózni.

– Hú, de jó – mondtam lihegve, és közben azon járt az eszem, hogy vajon észrevette, hogy a második hossznál időnként az életemért küzdöttem…?

Mert ilyen is van. Egy sávban úszunk mind az öten, a KRESZ szabályainak megfelelően jobb oldalt haladunk, így kisebb az ütközések esélye. De nagyon érzékenyen érint, amikor a velem szemben úszó éppen akkor ér mellém, amikor kifordítom a fejemet, hogy lélegzetet vegyek, ám az éltető levegő helyett a kedves kolléga által keltett hullám teríti be a számat. Nyelek, enyhén fuldoklom, megyek tovább. Próbálom terelni a gondolataimat valami magvas dologra, hiszen csak úszkálok itt föl-le, akár ki is találhatnék valami zseniálisat közben, mint ahogy Agatha Christie a mosogatások alkalmával a jó kis bűnügyeket, de elvonja a figyelmem, hogy időnként kiesem a ritmusból, nem kapok levegőt, már megint vizet nyelek. Szöget üt a fejembe, vajon mennyi vizet iszom? Mert azt a napi 2,5 litert, amit a jelenlegi diétám alkalmából előirányoztam, nem igazán sikerül abszolválni. Elfelejtek inni. A telefonomra letöltött alkalmazás riasztásának köszönhetően azért időnként odafutok egy-egy pohár vízért a csaphoz, de 2,5 liter… Az nekem sok. Nos, úszóedzések alkalmával szerintem megvan a hiányzó mennyiség.

Nem is veszem jónéven a telefonomtól, amikor edzés végén, este nyolckor, a nap folyamán utoljára odapittyen nekem, hogy “igyál vizet, segít megőrizni az egészségedet”.

Haggyábékén.