A cukrászda telefonszáma:

06301478870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-19

Ülök a gép előtt már vagy egy órája, bámulom a monitort, és gondolkodom, hogyan is írjak erről. Írjak-e, egyáltalán.

Meghalt az apósom.

A férjem apja, gyerekeim nagypapája, 82 éves korában, igazán rövidnek nevezhető szenvedés után.

Mi is mondhatnék? Kell-e bármit is? De itt, a blogon szinte minden családi eseményt dokumentálok. Hát most leírom ezt is. Meghalt az apósom.

Túl sok közös élményt nem tudok felvonultatni, de például ő tanított meg engem szárnyast bontani. És elmesélte, hogyan sütöttek kenyeret gyerekkorában, amiből anno poszt is született. Ezt idézem most fel, emlékül.

Szóval, ez már vagy nyolc éve, karácsonykor történt; az igazi, kemencében sült kenyér készítéséről mesélt apósom, aki egy kis zalai faluban cseperedett. A házuknál, ahol több generáció is együtt élt, sokáig édesanyja volt a kenyérsütés felelőse. Merthogy az egy napos program volt – akárcsak, mondjuk a mosás.

Éppen ezért egy héten egyszer sütöttek. Akkor viszont hat cipót, amelyek egyenként úgy háromkilósak lehettek. – Erre persze, első megrökönyödött kérdésem az volt: hogyan állt el a kenyér akár hat napig is anélkül, hogy kiszáradt volna? Após erre annyit mondott: az még nem génmanipulált búzából készült, hanem olyan sikértartalmúból, amelynek egész Európa csodájára járt; persze, az ma már nem EU-kompatibilis…
a8
Tehát, a kenyérsütés napján korán keltek, valamikor öt körül (na nem mintha máskor nagyon henyéltek volna): először a konyhai sparheltet gyújtották be, aztán bevitték a dagasztóteknőt, széklábra tették. A sparhelten már melegedett a víz, a lisztet is odakészítették. Általában rozs-, de ünnepnapok közeledtével fehérlisztből sütöttek kenyeret; ezt a lehetőségek, jobb esetben a kenyérsütő hölgy szándéka határozta meg. Rá volt bízva, milyen arányban keveri a különböző liszteket. A liszthez hozzáadta a vizet, sót, és az előző kenyérsütéskor a teknő faláról összeszedett maradék tésztát (morzsókának is nevezték), amit szárítva őriztek, ilyenkor pedig egy kis langyos vízben térítették magukhoz az élesztőgombákat. A dagasztás volt a munka legkeményebb része: azt mondták, akkor elég, ha a tészta elválik a kéztől, illetve, ha a dagasztást végző homlokáról belecsepeg a verejték a tésztába.
Közben már befűtötték a kemencét; hőfoka akkor volt jó, ha “szikrázott az alja”.
Ekkorra a tészta is megkelt, amiből hat cipónyit szakítottak, ezeket a szakajtóban hagyták még egy kicsit kelni. Úgy félóra múltán a cipókat a sütőlapátra borították, majd “bevetették” a kenyereket.a7
Általában két és fél, de sokszor három órán át sült a tészta. Amikor a kiszabott idő letelt, a cipókat kivették, libaszárny-tollból készült seprővel, a pemetelővel letisztították az alját, egy kisebbel pedig bespriccelték vízzel a kenyeret.
Ettől lett szép színe, és jó puha héja.
A kenyereket aztán letakarás nélkül tárolták egy, a gerendáról lelógó polcon – és hogy, hogy nem -, nem száradtak ki…
 
Nos, ennyi a történet. Ennyi volt.
 

Ajánlott cikkek

1 Hozzászólás

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük