Nyaralásunk története, 3. rész: megérkeztünk!

Egy megállással – Szlovéniában egy benzinkútnál tartottunk pár perc szünetet – végül hét óra alatt értünk le Eraclea Mare-ba, a Portofelice Camping Village nevű négycsillagos kempingbe. Az út egyébként normál személyautóval kb. 5 és fél óra, csak a mi kisbuszunk utazósebessége 110 km/h volt, ami ennyi kilométernél már jelentős plusz időt eredményezett. A szlovén-olasz “határon” (mert bár nincs, de azért mégis létezik) történő átkelést tapssal ünnepeltük, aztán sajnos pont besötétedett, úgyhogy a várva várt olasz tájat nem tudtuk megcsodálni. Annál inkább örültünk, amikor a sötétben megláttunk a zölden világító Portofelice feliratot, majd a pálmafákkal szegélyezett recepciót, és nagyon örültünk Giuseppének is, aki lakókocsinkhoz vezetett bennünket egy kis golfkocsival. A lakókocsi kifejezés egészen pontosan egy szűken 5 személynek elegendő fekhellyel felszerelt lakókocsit, egy zárt elősátort (hűtőszekrény, tárolók voltak benne), illetve egy ehhez kapcsolt nyitott elősátort foglalt magában. Néhány pillanat alatt szertefoszlottak azon illúzióink, hogy normálisan elférünk majd itt, mert hát nem. Végül azt találtuk ki, hogy bent a fekhelyeken tudunk aludni négyen, az elősátorban (nem a külsőben, hanem eggyel beljebb) meg alszanak ketten, a matracokból, felesleges takarókból és párnákból összedobott fekhelyen. Ez az elhelyezés azt eredményezte, hogy a gyerekek egész jól, mi a férjemmel viszont négy éjszakán át szinte egyáltalán nem aludtunk. De ha ezt előre tudom, a magam részéről akkor is vállalom az utat, mert a hely ettől függetlenül kiváló volt. Mi voltunk hozzá, vagyis hát csak a lakókocsihoz kicsit sokan. A vizesblokk épp a lakókocsinkkal szemben volt – zuhanyzók, wc-k, mosogató helyiség -, mindegyiket folyamatosan takarították, olyan tiszta volt, hogy öröm volt nézni.

Miután a gyerekek, mint mondtam, egész jól aludtak, viszonylag korán felkeltek – ekkor emberem elfoglalta az egyik üresen maradt fekhelyet, és két órát javítottunk az alvással töltött órák számán. A gyerekek meg lementek a kemping strandjára, és vadul fotózni kezdtek. Annyira korán volt még, hogy rajtuk kívül senki sem volt még ott.

Mire felébredtünk, és kezdtünk volna aggódni, hogy hol vannak a gyerekek, már vissza is tértek. Épp időben, mert határozott tervünk volt aznapra: Velencébe megyünk.

Előbb meg kellett még reggeliznünk, na meg persze valami jó kávét inni – de a kempingben ennek sem volt akadálya. Szuper kávézó, vicces, jófej személyzet, jól felszerelt bolt – minden adott volt ahhoz, hogy az első két napirendi pontot kipipálhassuk. Közben meggugliztuk, hogyan jutunk el a legegyszerűbben Velencébe, na de ezt már holnap mondom el.

Folyt. köv.