Csak tudnám, hogy csinálja

Saját sérelmünkre.

Nagyjából két hete láttam meg az azonos című könyvet egy áruházban, bele is lapoztam, érdekesnek tűnt, pont olyasmikről volt szó benne, amikről én is írok itt időnként, hogy az élet nem mindig rózsaszínfelhőrőltörténőláblógatás az embernek csak azért, mert gyerekei vannak. Meg munkája.

Eszembe is jutott, hogy ha ügyesebb lettem volna,valami hasonlót már én is rég összehozhattam volna (ha az a volna ott nem lett volna), de már mindegy, meg aztán olvastam a borítón, hogy Hollywood ráugrott a sztorira, és SJP főszereplésével filmet forgattak belőle.

Aztán most pénteken megláttam a tékában, na, gondoltam, bár a Hova lettek Morganék után megfogadtam, SJP-mozira nem adok ki pénzt, úgy éreztem, 400 forintot megkockáztathatok.

Hát mit mondjak… Buktunk már nagyobbat is.

A mű közel áll a nézhetetlen kategóriához; amit poénnak szántak, egyáltalán nem vicces, erőltetett, a sztori az első perctől kiszámítható, és még a nézővel való összemosolygás (“ez nálatok is így megy, mi?”) is bárgyú.

A történet az, hogy adott egy kétgyerekes anyuka, akinek Komoly Munkája van, amivel felépítheti a Nagy Karriert, de ott a család is, férjjel, két kis gyerekkel. Vergődés, őrlődés, elfojtott veszekedések, siker a munkában, kudarc a családban, gonosz, leszóló anyós, slampos megjelenés, de olyan erőltetetten, mint Mr. Bean poénjai a Johnny English 2-ben. A mélypont az volt talán, amikor anyu a táskájában kotorászva fél bőröndnyi babacuccot rámolt elő, és adott át a fintorgó szingli titkárnőnek a Nagyon Fontos Hely előcsarnokában, mielőtt megtalálta volna, amit keresett – és ez nagyon vicces szeretett volna lenni, de mégsem volt az. A többi megjelenített anyuka csakis ellenszenves volt, leginkább azok, akik otthon voltak a gyerekekkel (értsd: nem dolgoztak), egyikük 8-tól délután 2-ig az edzőteremben izzadt.

Lett sármos felettes, és egy majdnem-románc, de a végére győz az igaz szerelem, persze, és anyu tudja, kit kell választania.

Aztán minden hepi, mert jól sikerül a munka, a karrier csúcson, el akarják hitetni velünk, hogy mostantól minden másképp lesz, és mennek is hóembert építeni együtt a szállingózó hóban, anyu egy szál blúzban, kis szövetkabátban, fekete tűsarkú cipellőben.

Na ja.

Bár a filmen felhúztam magam, ma reggel mégis eszembe jutott, amikor késve rohantunk az iskolába, a havas utak miatt a kocsik lassabban mentek, jobban összetorlódtak, mi pedig – elkéstünk. Ráadásul Zsófinak útközben jutott eszébe, hogy otthon maradt a zongoracucca, nem érdekel, mondtam neki, nem fordulunk vissza, mert akkor mindenki nagyon elkésik, erre az is eszébe jutott, hogy nem baj, ma úgyis elmarad a zongora. Aztán az osztályteremben (ahova épp a jelentés alatt vágódtunk be) a fülembe suttogta, hogy otthon maradt a második féléves matek könyve, nem hoznám-e be? Nem tudom behozni, suttogtam vissza, különben is, most van a matek óra, még ha haza is mennék, meg vissza, pont vége lenne, mire ideérnék.

Bár mérges voltam, arra jutottam, hogy alapvetően én vagyok a hibás, mert nekem kéne jobban odafigyelnem, ellenőriznem, hogy amikor azt mondja a gyerek, hogy kész van mindennel, tényleg úgy is van-e? Valójában kicsi koruktól kezdve arra törekedtem, hogy tudatosodjon bennük: van, ami az én, vagy apa, vagy a felnőttek feladata, és van, ami a gyerekeké – egyesével, vagy együtt. Meg vannak közös feladataink is, persze. De az, hogy a tornacucc ott legyen az iskolában, amire kell, NEM az én feladatom. A ceruzák kifaragása NEM az én feladatom, a matek könyv elrakása NEM az én feladatom, a házi feladat felírása NEM az én feladatom. Nem tudok mindenre figyelni, bőven van dolgom, amit el kell végeznem, fejben kell tartanom.

Mégis, amikor azt látom, hogy a szétszórtság erősödik, bizony, tudom, hogy hibás vagyok. Nekem is össze kell szednem magam egy kicsit jobban.

Úgyhogy ma magamba szálltam, és elkezdtem rendet tenni a lelkemben, meg a házban is, és olyan, de olyan finomat sütöttem a gyerekeknek, hogy alig térek magamhoz. Nem kelt tészta, hanem sütőporos, és az a különlegessége, hogy a tésztájában a kétféle liszt mellett túró van.

Fahéjas-diós csigák vaníliás glazúrral

Hozzávalók a tésztához:

1 tojás

8 dkg cukor

25 dkg túró

1 dl tej

5 dkg olvasztott vaj

10 dkg zabpehelyliszt

15 dkg sima liszt

1 cs sütőpor

1 kk só

A töltelékhez:

5 dkg olvasztott vaj

10 dkg cukor (lehet nádcukor)

1 púpozott tk őrölt fahéj

fél kk őrölt szegfűszeg

10 dkg darált dió

A mázhoz:

10 dkg porcukor

5 ek tej

1 cs vaníliás (nem vanilin) cukor

Egy edényben összekeverem a tojást a cukorral, majd hozzáadom a túrót, a tejet és az olvasztott vajat.

Egy másik edényben összevegyítem a kétféle lisztet (lehet persze csak sima lisztből is, de így egészségesebb), a sót és a sütőport.

Apránként a túrós masszába keverem a lisztes elegyet; bár lágynak tűnik, de a zabpehelyliszt szív magába a folyadékból, tehát 10-15 percet mindenképpen érdemes várni vele.

Elkészítem a tölteléket: a vajat összekeverem a cukorral és a fűszerekkel, a diót pedig (ha még egészben van) ledarálom.

Előmelegítem a sütőt 200 fokosra, és a 10-15 perc elteltével lisztezett gyúrólapra teszem a tésztát. Ha nagyon ragacsos, annyi lisztet gyúrok még bele, amíg nem tapad már a kezemhez a tészta, vagyis nyújtható.

Kinyújtom a tésztát kb. 40×25 cm-s téglalapra.

Egyenletesen elkenem rajta a fűszeres vajat, és rászórom a diót is.

Jó szorosan feltekerem.

Kb. 14 egyforma szeletre vágom a hengert (az enyémek cirka 3 centi vastagok lettek).

Vajazott-lisztezett, 28 centi átmérőjű kerek formába teszem a csigákat, és 200 fokon (alsó-felső sütés) szép pirosra sütöm – az én sütőmben ehhez 24 perc kellett.

Kiveszem a sütőből, öt percig állni hagyom, közben összekeverem egy kis tálkában a porcukrot, a vaníliás cukrot és a tejet, és ezzel a mázzal meglocsolom a csigákat.

Érzitek néha, hogy a hullámok mindjárt összecsapnak, hogy erőtök végénél tartatok, hogy “nem tudom, meddig bírom”?
Hát, ha ez segítséget jelent, szerintem időnként mindenki érzi. A lényeg az, hogy kis idő múlva az ég kitisztul, a ráncok kisimulnak, az idegek megnyugszanak, hogy aztán minden kezdődhessen elölről. De tudjátok, azért az összes nyűg, zaklatottság és kialvatlanság, kapkodás, rohanás és idegeskedés elfelejtődik, amikor vacsoránál végignézek a nevetgélő családon, és olyan büszke vagyok mindegyikükre, mert olyanok, amilyenek.
Egyikünk sem tökéletes. De dolgozunk rajta.