Nem a karórámat, hanem azt a plusz egyet, ami az óraállítás egyetlen áldása, és csak addig a néhány napig élvezhető, amíg az időérzékünk nem alkalmazkodik az új helyzethez.
Ó, boldog idők, amikor még csak analóg órák léteztek, na jó, esetleg kvarcok, de nem ám ilyen okostelefonok, amelyek maguktól átállítják magukat… Régi csörgőórák, vajon ki ébred még olyanokra?
Mint sokan mások, én is a telefonomat használom az ébresztéshez. Beállítom szépen, hány órakor akarok felkelni, és megbízhatóan riaszt, amikor akarom. Szombat éjjel is így tettem, majd amikor hajnali fél hatkor keltett a műszer, a férjem félálomban szólt nekem: óraállítás volt ám…
– Jaj, de jó, akkor aludhatok még egy órát…?
– Azt azért nem hinném, szerintem a telefonod átállítódott az éjjel.
Ó jaj, és tényleg. Elmaradt az aha-élmény, amikor egyszer csak azzal szembesül az ember, hogy de jó, egy órával korábban van! Csalódottan hajtottam vissza a nappali óráját, ami még azért analóg, és ballagtam át az üzembe, a vasárnap reggeli műszakomba.
De azért elmerengtem ezen az eltűnt egy órán, hogy milyen jó is lenne, ha ez a titokzatos hatvan perc minden következmény nélkül múlna el. Mondjuk, éjjel kettőkor beülne az ember a kedvenc éttermébe, egy órán át enne mindenféle földi jót, majd egy órával később, amikor újra két óra lesz, az összes elfogyasztott kalória nyom nélkül tűnne el.
Ugye, milyen jó lenne?
Az éttermek rendkívüli nyitvatartást vezetnének be 02.00-ás kezdettel, amikor is a diétázók boldog mosollyal, felszabadultan tömnék magukba a szalonnás pizzát, lasagnát, gesztenyepürét, somlói galuskát, túrós rétest, Gundel palacsintát, fagyikelyhet, finom borokat hörpintgetnének hozzá, majd egy órával később, mintegy varázsütésre fizetnének, és hazamennének. Boldogan térnének nyugovóra, és már másnap elkezdenének tervezgetni, hogy a következő szőkőórán milyen finomságokkal lepik meg magukat.
Más haszna úgysincs ennek az óratologatásnak – legalább ennyi lehetne…!
