Biztosan meséltem már, de úgyis mindig van, akinek újdonság, tehát elmondom: itthon dolgozom. Pontosabban a házunkban kialakított, abszolút külön bejáratú, és teljesen szabályosan működő cukrászüzemben gyártjuk a tortákat négy munkatársammal. Ennek ellenére van úgy, hogy a lakásba be sem teszem a lábamat reggel öt és délután öt között, mert egyszerűen annyi a munka.
Gyötört is többször a lelkiismeret, hogy éhesen hazatérő családtagjaimnak arra a kérdésükre, hogy “mi az ebéd?”, csak annyit tudtam mondani jó esetben, hogy “keressetek valamit”, “süssetek tojást”, rossz esetben a szememet forgattam, ami nagyjából annyit jelentett hogy “hagyjatok már békén, itt dolgozom hajnal óta, mikor főztem volna ebédet????”
Ilyenkor aztán vacsorára próbáltam szépíteni valamit, de sokszor annyira fáradt voltam, hogy csak a boltba mentem el, és vettem valamit, amiről úgy véltem, helyettesítheti valamelyest főztömet.
Közben az üzemben a munkatársaim innen-onnan próbáltak ebédet rendelni maguknak, de arról én is meggyőződtem, hogy mindegyik gyenge volt. Siralmas. Rossz minőségű ételek, igaz, elég olcsón. Úgyhogy a kollégák is szendvicset ettek, és szenvedtek.
Aztán egyszer kipattant az isteni szikra: osszuk meg a főzést, azaz ne csak engem terheljen, valaki más is vállalja el, viszont akkor már főzzön annyit, hogy mind a családnak, mind az üzemben dolgozóknak elég legyen. Így is lett. Hetente háromszor Márti főz, háromszor meg én. A menüt konszenzus alapján döntjük el, és működik. Végre, senki sem éhezik, és mindenki boldog. A múlt héten már el is határoztam, hogy bemutatom nektek egy hetünket, hát íme.
Hétfő
Zúzós hétvége után gyakorlatilag üres hűtővel indultunk. Mi legyen az ebéd? Tettem fel a klasszikus kérdést, amire általában halk sunnyogás a válasz (“nemtom”, “mostnemjuteszembesemmi”), egy értékelhető javaslat érkezett: lasagna. Meg valami leves. Leves az legyen. Misnetrone jó? Jó. Az lett. Akkor olasz hétfővel indulunk – jelentettem ki.
Kedd
Már előző héten kitűztük keddre a paradicsomos káposztát oldalassal, de a kolléganő, aki miatt kigondoltuk, vagyis, aki kifejezetten kérte, pont szabadnapos lett váratlanul. Mindegy, a káposztát megfőztük – rengeteg lett -, előirányoztuk szerdára, kedden pedig kolbászt, hurkát sütöttünk, mellé krumplipürét, párolt káposztát készítettünk, leves meg maradt előző napról. Ja, desszertnek pedig összeraktunk magunknak egy adag somlóit, mert éppen maradt annyi tészta a somlóik összerakásából, hogy kijött belőle egy a “háznak”. Azért ez is szép kis ebéddé kerekedett…
Szerda
Egyszerű volt a helyzet, már ami az ebédet illeti: a kedden megfőzött paradicsomos káposzta, amihez oldalast sütöttünk. Plusz egy kis húsleves, mert hát azt csak odatesszük, aztán magától elkészül, ugye – a lényeg az idő: sokáig, lassú tűzön.
Amúgy a helyzet mégsem volt olyan egyszerű, lévén, hogy a dolgozói gárdából 1 fő szabadságon, 1 fő felmondott – jó, ezt tudtuk előre, Ausztriába megy a téli szezonra -, 1 fő lebetegedett, na ez volt az érvágás, maradtunk ketten, meg a tanulónk.
Hogy mindig van valami…
Csütörtök
Csütörtökre a tanulónk is lerobbant, hát, mit mondjak… Az ebéd ennek megfelelően egyszerűen kivitelezhető, gyors fogás lett: a tegnapi leves, rántott karfiol és brokkoli, rántott sajt rizzsel, tartárral, és a maradék párolt káposztával. Tudom, hogy meredeken hangzik, de nagyon jó! Főleg, ha a párolt káposztába keverünk egy kis majonézt…hmmm….
Maradt egy csomó félig párolt brokkoli és karfiol, kicsit túllőttük a mennyiséget. Félretettük péntekre levesnek. A paradicsomos káposzta is várakozó álláspontra helyezkedett a hűtőben. Hát, ez van, nem mondhatom, hogy akkora nagy kedvenc.
Péntek
Péntekre muszáj volt mindenkinek meggyógyulnia, hiszen ez a legerősebb napunk. Sok tortát kellett készíteni az üzemben, ennek megfelelően mindössze fél órám volt az ebéd összehozására. Előző napról megvolt a karfiol és a brokkoli, feltettem úgy egy liternyi húslevesben, amit még előző hétről fagyasztottam le. Gyorsan feldobtam egy jó adag hagymás-szalonnás paradicsomos szószt – kevés zsíron kiolvasztottam a szalonnát, rádobtam a hagymát, megpároltam, felöntöttem passzírozott paradicsommal, kevés vizet is adtam hozzá, és jól beforraltam. Közben fűszereztem – fokhagymát, oregánót, borsot adtam hozzá -, meg persze meg is sóztam. feltettem a vizet a spagettinek, közben összeturmixoltam a brokkolit a húslében, és belemixeltem egy 20 dkg-os natúr krémsajtot is. Még arra is volt időm, hogy kenyérkockákat pirítsak a leveshez, aztán kifőztem a tésztát. Az ebéd készen volt.
Ja, maradt az előző napi rántott cuccból, volt, aki azt választotta. A gyerekeket meg megfenyegettem, ha nem viselkednek rendesen, előveszem a maradék paradicsomos káposztát.
Szombat
Na ja, a szombat… nekem az egyik legzúzósabb napom. Ötkor kelek, és egy munkatárssal összerakjuk a kiszállítást, a nagy kört, amely Sopronig megy. A sajttortákra karamellt teszünk, a Pavlovára tejszínhabot meg gyümölcsöt, szóval, az ilyen kis tennivalókkal elmegy két óra. Utána ugrunk neki az aznapi sütésnek, és sietünk, mindenki végezni szeretne, hiszen a szombat mégis csak szombat, mentsünk meg belőle annyi órát, amennyit csak lehet. Úgyhogy amikor Zsófi délben átjött az üzembe, és nekem szegezte a kérdést, hogy “mi lesz az ebéd?”, hát, majdnem ledobtam az ékszíjat. Aztán látta, hogy rosszkor tette fel a kérdést, és kisvártatva módosított: keversz nekünk palacsintatésztát…? Kevertem. Úgyhogy, maradék leves, és palacsinta lett az ebéd.
A hét felfedezése: a palacsinta párolt káposztával és majonézzel töltve ZSENIÁLIS!!!
Ui.: a paradicsomos káposzta még mindig a hűtőben van…
Itt egy letölthető menütervező, ha esetleg valakinek ötletet adtam.