Ismeritek az érzést, amikor valamiben jók vagytok, de tényleg, és a tudásotokat be akarjátok mutatni valakiknek, akik nem olyan jók abban a bizonyos dologban, mint ti, de érdekli őket, tanulni akarnak, és akkor előálltok a tudással, és az a bizonyos dolog richtig nem sikerül?
Hát így jártam én ma.
És mivel? Naná, hogy a macaronnal.
Elmondhatom, hogy az utóbbi két évben nem nagyon volt rossz próbálkozásom; valahányszor nekiláttam, sikerült. Innen merítettem a bátorságot, hogy tartsak egy afféle kurzust – mert hát volt már erre példa máskor is; pedig, ha macaronról van szó, nem engedem meg magamnak, hogy azt képzeljem, mindent tudok. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy hisztérikus desszert, ami bármikor képes meglepetéseket okozni.
Kénytelen vagyok azt hinni, hogy egyszerűen szerencsém volt az elmúlt két évben.
Mert ma grammra pontosan úgy csináltunk mindent, ahogy szoktam, az eredmény pedig…
Katasztrófa! Gondolhatjátok, azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Elsőre dupla adagot kevertünk be, gondoltam, abból készítünk négy színt, mindenkinek jut szépen, vihet haza a kiccsaládnak, és mindenki örül.
Nade.
A mandulás és a tojásfehérjés massza egyesítésekor rögtön láttam, hogy nem lesz jó. Túl sűrű volt a keverék, nem folyt le szalagosan a szilikon lapátról, ahogy kellett volna neki. Nem folyt sehogy sem. Sűrű, ragacsos krém volt.
Na, mondtam magamban, szép.
Mindegy, gondoltam, nyomkodjuk ki sütőpapírra, megsütjük, szép színes habcsókok lesznek – közben meg keverünk egy új masszát. “Akkor most megmutattam, milyennek nem szabad lennie, hogy a következőben meglássátok, milyen a jó massza” – viccelődtem. Két okra tudtam visszavezetni a hibát:
- A mandulaliszt minősége változott.
- Tényleg csak éjjel szabad nekiállni.
Az első pontot illetően volt ötletem: nemrég anyukám hozott egy zacskó mandulalisztet, egy szülőnevelőfalum-beli srác készíti, egy furcsaság van vele, hogy héjas. Azaz nem blansírozza a mandulát a feldolgozás előtt. Na, gondoltam, sebaj, most kipróbáljuk.
Hát, ez olyan rosszul vizsgázott, hogy még fényképet sem készítettünk róla. Olyan volt a tészta, mint a mézeskalácsé. mind színre, mind állagra. Azért megsütöttük, puszedli-szerűségek lettek belőle…
Na, mondtam a kedves résztvevőknek, készüljenek fel, addig innen senki haza nem megy, amíg legalább egy adag jól sikerült macaront elő nem állítunk. Mivel továbbra is a mandulalisztre gyanakodtam, javasoltam, hogy szárítsuk ki egy kicsit. Úgyhogy tálba tettük, majd a mikróba, két-három percre. A mandula felforrósodott, a benne levő nedvesség párologni kezdett. Mire kihűlt, tapintásra jóval szárazabb érzést nyújtott, mint előtte.
– Egy életem, egy halálom – motyogtam magam elé, amikor az immár negyedik adag tojásfehérje-habba borítottam a 120 fokos cukorszirupot. – Ha most sem sikerül, pályát módosítok.
De a jelek biztatóak voltak. Végre szalagosan folyt a massza a szilikonlapátról, és a csillogásáról tudtam, hogy ez jó lesz. 
Amíg a korrekt macaronkorongok száradtak, megtöltögettük a kis félresikerült példányokat – és elismeréssel nyugtáztuk: habár külsőleg hagynak kívánnivalót maguk után, az ízük bizony kiváló. A töltelékek egyébként fehércsokis citrom-, mascarponés-karamell- és párizsi krém voltak.
Aztán megsültek a lilák is.
Már csak be kellett tölteni őket, és végre én is megnyugodtam, hogy azért nem fogott ki rajtam, na.
Roppant tanulságos este volt. Leszögezhetjük, hogy
- a héjas mandulaliszt felejtős,
- amiről azt gondolod, hogy ugyanaz, mint a múltkor, az nem is biztos,
- lehet, hogy macaront tényleg csak éjjel kéne sütni,
- egyelőre nem módosítok pályát.
Egyelőre.