A cukrászda telefonszáma:

06301478870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-18

Mostanában az a luxus jutott osztályrészemül, hogy vannak majdnem teljesen szabad hétvégéim. Szombaton reggel fél hatkor felkelek, összekészítem a kiszállítandó tortákat, és legkésőbb kilencre készen vagyok. Általában visszafekszem az ágyba, olvasok valami jó könyvet, közben elalszom, tizenegy körül felkelek, főzök ebédet, délután filmet nézünk… De ma úgy voltam, nem akarok végig punnyadni – főleg, hogy estére vendégeket vártunk, tehát tudtam, hogy nem fogunk kimozdulni otthonról -, ezért fél négykor elmentem Bogyóval sétálni.

Úgy tíz éve vettem egy hótaposót, amit most már évek óta nem használtam. Most előszedtem Zsófi cipősszekrényéből – rajta volt valamikor egyszer-kétszer, de már tavaly kinőtte. Hú, mondtam a férjemnek, klassz kis hótaposó ez, soha nem ázott be! Felvettem, ráraktam a kutyára a pórázt, és mentünk. Egyszer csak éreztem, hogy oldalt kicsit beszivárog a hólé a csizmába, a gumitalp pereme és az orkános rész között, na, gondoltam, nem múlt el felette az idő nyomtalanul, hiába, tíz év az tíz év! Sebaj, majd nem megyek nagy latyakba. És ezzel át is adtam magam a táj szépségének, fényképezgettem kicsit.

20170114_161100

20170114_161055

20170114_161845

20170114_161904

20170114_162132

Aztán amikor már vagy félórája sétáltunk, azt éreztem, hogy a talpam egyre vizesebb. Na, gondoltam, mégis befolyt a víz! Lenéztem a csizmára, és mit láttam? Mindkettőnek levált a talpa…! Tényleg elfáradt az anyag, én meg ott álltam az olvadó hóban tulajdonképpen zokniban. 

20170114_164012

Akkor spuri haza – de azt találtam ki, hogy az erdőn keresztül levágok egy kunkort, így jóval előbb érnék haza, mintha azon azúton mennék, amelyiken jöttem. Nekivágtam az erdőnek, de olyan bozótos volt, hogy többször megfordult a fejemben, inkább visszafordulok. “De már csak egy kicsi kell, csak egy kicsi kell” – mondogattam magamban, mintegy kitartásra ösztönözve ezzel énemet. De egyszer csak Bogyó feladta, legalábbis úgy tűnt, mert igen gyorsan futni kezdett arra, amerről jöttünk. Ekkor előre néztem, és úgy száz méterre megláttam egy nagy rókát, amint velem szemben ülve éppen engem néz – legalábbis én úgy láttam. Na, több sem kellett, Bogyó példáját követve úgy fordultam meg, mint a szélvész, és spuriztam vissza az erdő széle felé. Nagyon megkönnyebbültem, amikor egy háromtagú család  (apa, anya és egy tízéves-forma gyerek)megszólított, hogy arra nem lehet átmenni? Á, mondtam, áthatolhatatlan, és boldogan csapódtam hozzájuk. 

Innen tíz perc alatt hazaértem, forró vízbe áztattam a lábamat, és készültem a vendégségre. 20170114_191106Villámgyorsan összeraktam egy gesztenyepürét csokimousse-alapon, illetve egy fehércsokis pohárdesszertet diós morzásval. Utóbbit részletesen is elmesélem majd, érdemes…a1

A csizma meg a kukában landolt, na persze. Tíz év az tíz év…

Ajánlott cikkek

2 Hozzászólás

  1. Hasonlóképpen jártam én is, két pár – nem kínai,hanem kimondottan drága cipővel. Az egyik egy drága munkavédelmi cipő volt, annak akkor vált le a talpa, amikor a munkám kapcsán céges elnökhelyetteseket kísérgettem az üzemben – elég égő volt. A másik meg egy Scholl papucs volt, amit a drágasága miatt évekig “kíméltem”, aztán amikor felvettem, leesett a talpa és szétesett a gumi.
    Időközben megtudtam a munkavédelmi boltban (és a cipésztől), hogy a cipőket hordani kell, mert különben a talpához beépített anyag elfárad és leesik a talp.
    Ebből is látszik, milyen buta voltam, hogy kímélni akartam a cipőt – ma is jól használhatnám (lehet, hogy már félretaposott sarokkal, ha használom.

  2. Ez egy jó regénycím lenne P.G. Wodehouse-nál vagy Kastner-nél.:D Bár neki van egy “Három ember a hóban” története, ajánlom olvasásra. Ez a “két Lotti”-s Kastner.

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük