Nem tudom, meséltem-e már, általánosban Zsolnai kísérleti osztályba jártam, osztályfőnököm alsóban Zsolnai Józsefné volt, tehát tulajdonképpen első kézből kaptuk az anyagot, ami számomra a szárnyalást jelentette.
Ötéves korom óta tudok olvasni, faltam a könyveket már kicsiként, így aztán egy olyan osztályba bekerülni, ahol a hangsúly a kommunikáción, a beszédkészség fejlesztésén, a magyar nyelv minél magasabb szintű elsajátításán volt, nekem maga volt a Kánaán. Jeleneteket játszottunk el, rengeteg szövegértési feladatot végeztünk, és minden órát artikulációs gyakorlattal kezdtünk – mondjuk, ezt nem szerettem, de ma is emlékszem -, hangosan el kellett mondanunk a lehető legjobban artikulálva, hogy:
á a o u o a á
e é i ü ö ü i é e
És hasonlókat.
Voltak olyan feladatok, hogy Marika néni, a tanítónőnk lejátszott egy hangfelvételt, és nekünk ki kellett találnunk a hangok alapján egy történetet. Egyszer, éppen bemutató órát tartottunk – rengeteg ilyen volt nálunk, japán csoport is jött hozzánk, sőt, az aktuális politikai elit, élükön Losonczi Pállal, szintén meglátogatott bennünket – és Marika néni lejátszott egy hangfelvételt, amelyen a következő volt hallható: valaki kicsoszog a konyhába, feltesz egy kávét, a kávé lefő. Na, kérdezte Marika néni, mi jut eszetekbe erről a felvételről?
Én erre rendkívül korrekten előadtam, ami valóban hallható volt. Jó, mondta Marika néni, de semmi különös dicséretben nem részesített. És akkor jelentkezett a Schmitthoffer Tibi, és előállt egy egészen lehetetlen történettel: hogy az űrhajósok odamennek az űrhajóhoz, begyújtják a rakétákat, felszállnak, és mennek egy másik bolygóra…
Mi van??? – gondoltam magamban. Mekkora sületlenség… Ám Marika néni szigorú arcát elégedett mosoly öntötte el, és nagyon megdicsérte Tibit. Nem értettem. Mert amit a Tibi mondott, nyilvánvaló hülyeség volt, amit én mondtam, az volt a helyes válasz, ismertem a kávéfőző hangját, a reggeli csoszogást.
Évek teltek el, mire megértettem, hogy Marika nénit az érdekelte, kinek hogy működik a fantáziája.
Engem is ez érdekelt, amikor felraktam a facebook-oldalamra ezt a képet:
“Mi ez?” – kérdeztem- “És ne azt mondjátok, hogy gyömbér!”
Mert amúgy egy ez darab gyömbér, de irtó jópofa a formája, engem például zsiráfra emlékeztetett. Kíváncsi voltam, ki mit lát benne, de sokan nem értették a kérdést, és azt gondolták, ha nem gyömbér, biztosan csicsóka. Volt, aki odaírta, hogy DE, gyömbér. És voltak nagyon klassz válaszok:
– Nekem a Bűvös Kard meséből jutott eszembe a kétfejű sárkány (nyilván itt csak egy fejjel), amikor Elvis frizurájuk volt. (Szilvi)
– Egy Ember, aki most hajol meg és teszi le azt a sok kincset, amit összegyűjtött. (Adrienn)
– Szerintem egy nevető medve aki visz valamit a kezében:) Igaz az alsóteste kissé formátlan, de sebaj! (Emese)
– Határozottan egy hosszú nyakú schnauzer kalapban. (Erika)
– Olaszország? Bedagadt lábfejjel… 
(Zsuzsanna)
– Ha én macaront készítenék, na az így nézne ki! 
(Éva)
– Picasso: Madonna, a fején gyermekkel. (Zsuzsi)
És volt még zsiráf, sőt, ödémás lábú zsiráf, dinó, karjaiban gyermeket ringató nő, brachiosaurus, tátott szájú brontosaurus, félszarvú rénszarvas gyerek, T-rex, unikornis, Florida, kicsit amorf Nagy-Britannia… Minden egyes új meglátásért külön hálás voltam, de a legjobb egy anya-fia párbeszéd volt, a következő:
Zsuzsanna: Medve mama lábujjhegyen viszi a kis bocsot, próbálja úgy lefektetni, hogy ne ébredjen fel menet közben…
Ádám: Áh…Éccsanya…ez egy sündisznó… Ami éppen egy kidölt farönk alatt bujkál!
Zsuzsanna: Ádikám, ha ez egy sün, akkor jól elbújt, mert én bizony nem látom…
Ádám: Mondom, hogy a farönk alatt van…
Zsuzsanna: És tényleg!!!!! A nagy bujkálás közben a tüskéivel megszúrta medve mama lábát, attól dagadt be ennyire…
A fantáziánkat elengedni jó. Segít kiszakadni a hétköznapok egyhangúságából, beindítja az emberben a kreativitást. Tehát, nézzétek meg jól a képet, és engedjétek el a fantáziátokat. Mit láttok benne?
