Ha angliai utunk során egy napunk jut Londonra, erősen gondolkodjunk el azon, mennyi mindent akarunk beleszuszakolni a rendelkezésünkre álló időbe. Nem biztos, hogy a turisták által kötelezően teljesítendő köröket kell lefutnunk (British Museum, Madame Tussaud, London Eye, stb); lehet, hogy többet nyerünk, ha sétálunk egyet valamelyik parkban, elüldögélünk egy kávézóban kicsit, és elmegyünk az egyik piacra.
A panoptikum előtti százméteres sorba meg álljon be az, akinek van egy hete a városra.
Amint meséltem, baráti meghívásra érkeztünk Angliába, bázisunk Londontól egyórányira,egy Helmdon nevű kis faluban volt. Érkezésünket követő napra, péntekre terveztük be a londoni kirándulást: négy gyerekünk közül három még nem járt az angol fővárosban, így aztán szerettük volna, hogy ők is lássanak belőle valamit, ha már a jósorsunk úgy hozta, hogy brit földre jutottunk így együtt.
A terv a következő volt: házigazdánk, Chris felajánlotta, hogy pénteken reggel elvisz bennünket a közeli Bicester North vasútállomásra, ahol olyan napijegyet vásárolunk, amellyel szabadon használhatjuk a londoni metrót. A vonattal egy óra alatt a belvárosba jutunk (Marylebone állomás), ahonnan aztán miénk a pálya. Visszafelé ugyanúgy, a Marylebone-ról menjünk el Bicester North-ig, és ő eljön értünk, s hazafuvaroz.
Chris előrevetítette, hogy a közlekedésünk nagyon drága lesz, készüljünk arra, hogy közel hetvenezer forintot kell majd elköltenünk a napijegyekre – ezzel szemben egészen olcsón, fejenként kb. 12 fontból (cirka 4300 forint) megúsztuk, sőt, a 15 év alattiak számára ugyanez a jegy mindössze 1 font, tiszta főnyeremény, hogy nekünk is van még 15 év alattink. 
Mivel Zsófi nagyon szerette volna látni a panoptikumot, először oda mentünk, hogy meggyőzzük: nem érdemes ott elvesztegetnünk az időt. Látva a hatalmas sort, lemondott vágyáról, mi pedig megnyugtattuk, nem marad le semmi különlegesről, angol ismerőseink soha nem jártak még a MT-ban, amolyan turisták számára fenntartott cirkusznak gondolják. Mi pedig ugyan már egyszer jártunk, de nem is mennénk többet. Jópofa, igaz, de többórányi sorbanállást most nem ért meg. Na meg azért az a fejenként 35 fontos beugró is meggondolandó.
Inkább elmetróztunk a Piccadilly Circus-re, onnan egy percre található az ötemeletes Waterstones könyváruház. Ennek a tetején van egy kávézó, ahonnan lenézhetünk a városra, jó, nem ér fel a látvány a London Eye által nyújtottal, de eleve jó érzés, hogy olyan helyen járunk, ahol turisták nem szoktak. A könyváruház egyébként pazar, ha jól emlékszem, a harmadik szint a szakácskönyvek birodalma; itt kapott el az a csüggesztő érzés, hogy ezen a területen nem lehet újat alkotni; ebben a könyvrengetegben már egyszerűen mindent leírtak. 
Desszertek…
Séfek…
És még sok ezer szakácskönyv mindenféle témában. Még infografikás is volt. 
Persze, hogy vettem én is. Homemade memories a címe, persze, hogy sütis. Majd sütök belőle, akkor megmutatom közelebbről. A sarka látszik a fotón…
A könyváruház után megmutattunk a gyerekeknek néhány nevezetességet azért, hiszen ha már London, akkor minimum Big Ben, azaz most már Elizabeth Tower…
A Buckingham Palace, ha van őrségváltás, ha nincs…
A Tower Bridge, még ha csak messziről is…
Sőt, még múzeumot is beiktattunk. Londonban egyébként egy csomó múzeum ingyenes, hogy csak három példát mondjak, ami ott van egymás mellett: a Natural History, a Science és a Victoria&Albert. Ez a három már eleve egy napra elég programot nyújtana, úgyhogy most családunk egyik fele a Science múzeumba, másik fele a V&A-ba ment, de csak limitált ideig, tekintettel a szűkös időkeretre.
Sétáltunk a Hyde Parkban és a St James’s-ben is. 
Fontos állomásunk volt a London Bridge-től pár percnyire található Borough Market, ami egy fantasztikus piac. 
Aztán itt olyan fantasztikus szendvicseket ettünk, hogy még most is könnybe lábad a szemem, ha rágondolok.
Tartalmas napot töltöttünk Londonban. Sokat mentünk, láttunk, kóstoltunk, metróztunk, és jól el is fáradtunk. Elcsíptük “hazafelé” a 18.40-es vonatot, és este 8-ra már újra a békés és csendes Helmdonban voltunk.
Folyt. köv.
