Egy kedves barátunk meséli, hogy kisebbik gyerekéről kiderült: túlhallásos. Mielőtt szakemberek az orromra koppintanak, hogy beszélek ám hülyeséget, mi az, hogy túlhallás – nos, valójában túlérzékeny hallásról van szó, de úgy tűnik, a köznapi nyelvben megragadt ez a bizonyos szó.
A lényeg: amíg egy átlagos hallású ember számára a nulla decibel a tökéletes csendet jelenti, a kis Szásának – mert így hívják a szóban forgó gyermeket – mínusz húsznál csendesedik el a viág.
Ez első hallásra jópofa dolognak tűnhet, hogy a gyereknek szuperképessége van, úgy hall, mint Pókember – de nem az: a túlhallás ugyanis különböző magtartásbeli problémákat okozhat. Hiszen, ha valaki hallja a falban futó áram zaját, az éjszaka kinti, benti zajait, az nehezen tud csak pihenni, könnyen válhat igerlékennyé, vagy akár agresszívvá, sőt, hiperaktívvá. Érdekes módon beszédértési nehézségek is felmerülnek sokszor, mert a hallgatott beszédben a túlérzékeny személy számára tovább csengenek a hangok, és ez a továbbcsengés elnyomhatja a következő szó elejét. Éppen ezért gyakran a túlhallást a sűrűn előforduló visszakérdezés „buktatja le”, csakúgy, mint a nagyothallást. 
Kezelési módszere – legalább is az, amit ismerősöm kisfia esetében is alkalmaznak – nagyon érdekes: meghatározott ideig naponta olyan zenét hallgattatnak a pácienssel, amelyből bizonyos zavaró frekvenciájú hangokat kiszűrtek, és hallgattatják ugyanezt a zenét szűrés nélkül, így tanítva az agyat arra, hogy a zavaró hangokat hagyja figyelmen kívül.
Ez a Hallásébresztő Terápia. Tulajdonképpen azt a készséget sajátíttatják el a túlérzékeny hallású személlyel, hogy ki tudja zárni azokat a zajokat, amelyek miatt esetleg épp pihenni nem tud.
Gondoltátok volna, hogy ilyen is van?