Nem hagy nyugodni egy emlék, az utóbbi hónapokban – számomra értelmezhetetlenül – többször felvillan. Egy nő arca úgy 1980 táján a csepeli MERKUR-telepen, ahova nagybátyámmal, Jocóval, apósával, Józsi bácsival érkeztünk egy forró nyári napon, hogy a Józsi bácsi által öt, vagy tíz évvel korábban megrendelt Lada típusú személygépjárművet átvegyük.
Nagy ünnep volt az a nap: a kis mezföldi falu egy főre jutó gépjárműveinek aránya érzékelhetően emelkedett Józsi bácsi új verdájával. Nagymamám – náluk nyaraltam, mint gyerekkorom minden nyarán – szép ruhát készített ki reggel, korán kellett indulni, hiszen Budapestre utaztunk, ami 100 kilométert jelentett, és ez akkoriban, egy kis zsákfalu lakóinak hatalmas kirándulás volt.
Korán érkeztünk, de már tömeg volt. Én csak alulról figyeltem a felnőtteket, ahogy izgatottan jönnek-mennek ilyen ablakhoz, olyan ablakhoz, aztán Józsi bácsi jött vissza gondolkodva, és közölte: „csak homokszínű van”. Majd kisvártatva hozzátette: „de hát mindegy”. Kicsit csalódott voltam, azt gondoltam, valami szép fehér autóval megyünk haza, mint hogy az igénylőlapon a megjelölt szín ez volt. Nem tudtam pontosan elképzelni a homokszínt, de nem hangzott jól. És ahogy így morfondíroztam magamban – órák teltek el az érkezésünk óta, fáradt voltam és éhes -, egyszer csak egy kiabáló nőre lettem figyelmes. 50 körüli, elegánsan öltözött hölgy volt, úgy képzeltem, „budapesti néni”, mert addig csak budapesti néniket láttam ilyen elegánsan és magabiztosan fellépni. A hölgy ugyanis gyakorlatilag üvöltött a MERKUR alkalmazottjával, nagyjából a következőképpen:
– MI AZ, HOGY NINCS FEHÉR??? MÁRPEDIG ÉN FEHÉRET RENDELTEM, ÉS ADDIG INNEN EL NEM MEGYEK, AMÍG NEM HOZNAK NEKEM EGY FEHÉRET!!!
Néztem a néni mögött feje búbját vakargató férfit, úgy gondoltam, a férje lehet, és sajnáltam szegényt, hogy ha a néni egy idegennel így ordít, hogy kiabálhat vele.
A MERKUR alkalmazottját nem kellett félteni: gondolom, már átment néhány hasonló helyzeten, úgyhogy egyszerűen csak a nő szemébe nézett, megrántotta a vállát, azt mondta, „rendben, talán a jövő hónapban jön”, és odébbállt.
Közben Józsi bácsi sorszámát szólították (mert sorszám volt ám), és innentől felgyorsultak az események: aláírt, majd átvehette az új autót, amelynek a színe valóban nem volt szép, ellenben a kocsi finoman gördült ki velünk a telepről, új szaga volt, Józsi bácsi arcán boldog mosoly ült, és akkor kinéztem az ablakon, és megláttam a kiabáló hölgyet egy másik, a miénkkel megszólalásig megegyező homokszínű Ladában, amint sértett önérzettel, mégis emelt fővel ült az anyósülésen, és elnevettem magam, mert eszembe jutott, hogy ha a néni beváltaná a fenyegetését, akkor lehet, hogy még nagyon sokáig ott aludna a MERKUR-telepen.
Ennyi az emlék, remélem, most már békén hagy.
Ha érdekel, hogyan is zajlott a Kádár-korszakban az autókereskedelem, itt egy nagyon érdekes tanulmányt találsz róla.
Egy Daciát vettem át 1986-ban külföldi használatra (NDK) 85920Ft-ot kellett fizetnem az akkori 139000 Ft-os 1310 TX-ért. A telepet elhagyva az autó leállt, a benzinkútig toltam. Többször megjártam NDK- M.ország közötti utat vele. Párszor kellett szerelni.Összességében vetten egy sz*rt.
88-ban sikerült egy 120-as Skoda szgk-t kapni,( Sógoromnak köszönhetően ).Persze hogy akkor ugy örültünk neki hogy ….. . Utólag visszatekintve a motorja egy nagy ( a csunya szót mellőzzük ) , de azon kivül megjárja.
Hát igen…apám autóját vettem át-vele együtt- egy Lada Kombit ott…bizony beolvastam a placcfőnöknek rendesen, mert már előző este jöttünk…és a pestiek és közelben lakóknak osztogattak, míg mi délben se kerültünk sorra…öt évet vártunk az átadásra a befizetéstől…és végig szopatták az embert…Ma más a világ, mások a szopatások…csak ennyi a változás…
1987 .ben vettem át egy 1300.as lada kombit.Mivel dollárral fizettem nem kellet éveket várni a kocsira .azonnal megkaptam.170000 ft volt átszámítva.Alig érkeztem meg .hívtak ,hogy Kis Úr jöjjön be.A többinek nem tetszett.Behívtak a zsalonba.–vélasszak milyen szín kell.Indigó kéket választottam.A benzin 3 ft volt.
Átvenni nem, de leadni a 6 hónapos szutyok kispolszkit, igen.
Pont ennyi idő alatt lett elegem belőle.
Több időt töltött szervizben, mint otthon. 🙂
1979-ben édesapámmal egy Moszkvics 2140-et vettünk át, természetesen nem volt a megrendelt piros szín, csak világos vagy sötétzöld. Aztán hosszas huza-vona után sikerült egy fehéret előkeríteni, piros ülésekkel. Máig egy nagy kalandként emlékszem az autó átvételére és a hazautazásra, főleg, hogy a sötét országúton, valahol Gödöllő határában még defektet is kaptunk.