Azért a franciák tudják, hogy kell élvezni az élet apró örömeit. Édesen, vajasan.
Julia Child-ot (híres amerikai tévés szakács, 1912-2004, és egyben egyik kedvenc filmem, a Julie&Julia egyik főhőse), aki a francia konyha elkötelezettje volt, táplálkozástudósok sokszor bírálták amiatt, hogy sok vajat és tejszínt használ, s hogy ez nem egészséges. Nagyon érdekes, hogy Julia egy 1990-es interjújában azt mondta, ha az ételektől való beteges félelem nem szűnik meg, az amerikai gasztronómiának vége. Szerinte ugyanis az emberek ezzel a félelemmel az élet egyik nagyszerű ajándékától, az étkezés örömétől fosztják meg magukat. Ebben is követendőnek találta a francia gasztronómiát, mert, mint mondta, ott nem láthatóak ezek a hisztérikus tünetek.
Abszolút igazat tudok adni Juliának, az ételeket élvezni kell, ugyanakkor, sajnos, nem mindenki teheti ezt büntetlenül.
Én például nem. Most nem.
De akinek nincs gond a súlyával, az lelkiismeret-furdalás nélkül tegyen próbát az alábbi egyszerű reggelivel, már csak a változatosság kedvéért is érdemes. Ez itt egy alapverzió, de számtalan elkészítési módja létezik.
Hozzávalók (cirka 4 személyre):
4 tojás
1 pohár tej (mondjuk 2 dl)
vaníliás cukor (nem vanilin!)
késhegynyi fahéj (imádom ezt a mértékegységet)
csipet só (neked mekkora a csipeted?)
édesítéshez lehet méz, juharszirup, de persze cukor is, utóbbiból 2 evőkanálnyi. A másik kettőből is, nagyjából.
12-16 szelet kalács vagy fehér kenyér, a társaság étvágyától függően (nálunk kalácsból volt, köszönhetően a múlt heti kalács-tömegtermelésnek)
a sütéshez vaj
Értelemszerűen: a tojásokat felverjük a többi hozzávalóval. Teflonos serpenyőben diónyi vajat melegítünk, a kenyereket/kalácsokat megmártjuk a masszában, és vajon pár perc alatt mindkét oldalukat megsütjük. Minden sütés után ki kell törölni papírtörlővel a serpenyőt, mert megég a vaj, és új adagot kell hevíteni – nem feltétlenül kell diónyi, ezt mindenki tapasztalja ki a serpenyője méretéhez.
Egyszerű, finom.
Mi lekvárral, és az előző napi aranygaluskából maradt vaníliamártással ettük. Pontosabban, én nem, csak a többiek.
Ti ehettek ilyesmit büntetlenül…?
Ui.: Gyertek a facebookra is – lájkoljátok az oldalt, ha lehet kérnem!
huuha… nehezen talalok szavakat. epp az iment neztuk meg a julie&julia c. filmet. gondoltam rad is kozben, mert emlekszem,h korabban tobbszor emlitetted. ferj (eppenseggel francia:)) mar alszik, en a filmen gondolkodom, az is megfordult a fejemben,h irok neked, felmerult bennem nehany kerdes, te biztos tudod a valaszt. szoval, ezen morfondirozom magamban, kozben netezek, ide is bekukk. dejo, uj bejegyzes. a masodik sorban julia child….aaaaaa,imadom az ilyen nem veletlen veletleneket!:)meg enni is, nagyon is… a buntetlenseget hagyjuk!:Dhatalmas riszpekt,h ilyen szuperul tartod a reformevest!:)rozie
hát nagyon nem, de totál megszoktam 🙂 és már nem hiányzanak az ilyen dolgok szerencsére…
Szia!Furcsa ez, de a súlyunkat tartani néha ugyanakkora feladat mint leadni.Én szoptatok, ami azt illeti két babát. A kicsi 11 hónapos, ő még sokszor szopizik, de a nagyobbik sem adja az esti szopikáját. Így aztán én naponta legalább hatszor eszem, és még így is fogyok, vagy nagy nehezen tartom a súlyomat. Gondolom, ha befejezem a szoptatást majd jól elhízom. Egyébként valamire már jó volt ez az evési mizéria: rájöttem, hogy a háztartási keksz kilónkénti árából “egészséges”, finom házilag készült nasikat tudok csinálni.Gyerekkoromban a bundáskenyeret baracklekvárral ettem, az egész család ki volt akadva tőlem. Most viszont már nem tudom megenni az édes bundáskenyeret. Gondolom azóta tulságosan konformista lettem…. Szép napot neked!
Kedves Móni,170 cm vagyok, és 50 kg – nincs gondom a súlyommal. Viszont igyekszem kerülni pl. a fehérlisztes/cukros cuccokat. Szerintem ezekkel nem az a legnagyobb baj, hogy hizlalnak, hanem hogy ezer más élettanilag valóban kedvezőtlen hatással bírnak.. Ezért akár ehetnénk ilyeneket, csak nem akarok. De másoknak jó étvágyat hozzá 🙂 Üdv, Judit
Természetesen, Móni, csak nem reggelire, hanem mondjuk vacsorára vagy ebédre.:) Pl. tésztanapon. Vagy divatosabbik nevén: szénhidrátnapon. Én azt tartom, hogy minden ehető, csak nem mindegy mikor, mivel kombinálva, és főleg, hogy mennyit. Különben meg az a legrosszabb, amikor úgy eszünk meg valamit, hoyg közben bűntudatunk van. Ennél jobban nem is árthatunk magunknak. Ha eszünk, élvezzük; akkor is, ha esetleg töpörtyűt és kenyeret eszünk lila hagymával. Aki meg a margarinra esküszik, hát szíve joga azt enni.:)
Kedves Móni! Tegnap este elkészítettem és nagy sikere lett a családban. Eddig még sosem mertem semmit kipróbálni Tőled, mert túl nagy a távolság a Te főzési tudományod és az enyém között – abszolút a Te javadra. De tegnap azt gondoltam, bundás kenyeret már csináltam, nosza próbáljuk ki ezt az édes változatot. És lőn! Siker és dicséret… 🙂 Köszönöm! Üdvözlettel, Dóri