A cukrászda telefonszáma:

06301478870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-18

Zsófival, a negyedikkel tapasztaltuk meg először azt, hogy milyen is, ha a családban a kicsit, a gyereket kell műteni. Amikor mi, szülők ott állunk a műtő ajtaja előtt, és mást nem tudunk tenni, mint hogy  magunkban az Örökkévalóhoz fohászkodunk, legyen minden rendben.

Két szemműtéten voltunk túl, amikor 2009-ben Zsófit vakbéllel is megműtötték. Ez a korábbiakkal ellentétben nem tervezett beavatkozás volt, a vakbélre nem az a jellemző, hanem egyszer csak lecsapott, mint derült égből a villám, és mi csak kapkodtuk a fejünket, hogy mi van? Most ez komoly? Délelőtt még semmi baja sem volt, most meg itt toporgok a kórház folyosóján, kínomban a Halálos fegyver 3-at nézem a tévében, épp az megy, várom, hogy végre lehozzák a műtőből, és a film végén szól ez a zene, ami beleégett az agyamba, és akkor még nem tudtam, hogy később akármikor meghallom, eszembe jut az a helyzet ott, és könnyek szöknek a szemembe.

Egyébként minden rendben zajlott, a vakbelet pikk-pakk kivették, és Zsófi nagyon gyorsan gyógyult. Úgyhogy, amikor három évvel később, 2012. novemberében Bence került vakbélgyulladással kórházba, annyira nem tartottam a műtéttől, a múltkor is jól ment, rutinbeavatkozás, miért ne menne most rendben.

Elvitték a gyereket az osztályról, mosolyogva intettem neki búcsút, ne féljen, minden oké lesz. Türelmesen vártam egy órát – Zsófit 50 perc múlva hozták vissza -, aztán már kicsit fészkelődni kezdtem. Még tíz perc, semmi. Még tíz – semmi. Felmentem a műtő elé, hátha hallok valamit, és mintegy további húsz perc múlva a sebész főorvos lépett ki az ajtón – nem ő műtötte Bencét, meglepődtem, hogy ott van.

– Elnézést – léptem oda hozzá -, itt műtik a kisfiamat, Bencét. Megkérdezhetem, hogy haladnak vele?

– Hát, reméljük, most már minden rendben lesz – mondta ő, elköszönt és elment, én meg álltam ott, mint akit leforráztak. MOST MÁR minden rendben LESZ? Eddig mi volt? Toltam vissza a pánikot, ne telepedjen rám, közben eszembe jutott az a szám a Halálos fegyver 3-ból, és őszintén, szívből imádkoztam, hogy Istenem, tartsd meg ezt a gyereket, és én soha többet nem veszem magától értetődőnek azt, hogy a dolgok jól alakulnak.

Kiderült – figyelem, most jön az orvosi rész, aki nem bírja, ne olvassa -, hogy esetében a féregnyúlvány (ami a vakbél hivatalos neve) fel volt tapadva a hasfalra, és amikor az orvos megpróbálta leválasztani, annyira vérzett ott valami, hogy nem tudta elállítani a vérzést, be kellett hívni a főorvost, ő segített megoldani a problémát.

Innentől már aztán tényleg sínen volt a gyógyulás, Bence legnagyobb bánata az volt, hogy négy napig nem kapott enni, már mindenféléről álmodott, és erről jókat viccelődtünk. És nagyon érdekes utólag visszaolvasnom most, hogy akkor erről, az én traumámról nem írtam, úgy tűnik, azt még fel kellett dolgoznom magamban.

Nos, egy év sem telt el aztán, Bálint sem maradt ki a szórásból, 2013-ban egy balesetet követően az achillesét kellett műteni, azt viszont nem én vártam meg a kórházban, hanem a férjem, aki ekkora az egy főre jutó helyszínen végigtoporgott műtétek számában hozzám képest erős lemaradásban volt, még akkor is, ha az én sevillai könyöktörésemet beszámítjuk neki, hiszen ott izgulta végig velem a kórházban, hogy most mi lesz, igaz, akkor különösebb beavatkozásra nem került sor.

Mondhatom, hogy szinte eseménytelen volt az elmúlt öt év, erre most, egy reggeli kosármeccs harmadik percében Bence akadt össze az ellenfél egyik játékosával, aminek következtében eltörött a kisujja. A kórházban begipszelte a sürgősségis orvos, és azt mondta neki, hogy másnap reggel jöjjön vissza, hogy megnézzék, rendben van-e a vérkeringés, ilyesmi. Mivel már elég nagy fiú – épp a napokban vizsgázott volna vezetésből, ha nincs ez az ujjtörés -, a megadott időpontban kitettük a kórháznál, mondtuk, szóljon, ha végzett, jövünk érte. Egyszer csak feldúltan telefonált, hogy az orvos – nem az, aki tegnap volt – szinte kiabált vele, mi az, hogy nincsenek itt a szülei, amikor itt műtét lesz, papírokat kell aláírni, biztos meg sem mondta otthon, hogy eltörött az ujja, azt akarja, hogy ne tudja többet rendesen használni a kezét???

Bence megosztotta osztálytársaival az ujjáról készült röntgenképet, mire egyik vicces osztálytársa a képen látható megjegyzéssel (és bekarikázással) látta el…:-)

Morózus egy doki volt, viszont remek kézsebész, efelől megnyugtattak a gyerekosztályon, ahol jelentkeznünk kellett, hiszen Bence hiába 186 centi, mivel nem töltötte be a 18. életévét, itt a helye. Labor, aneszteziológus asszisztens – őt arról kérdeztem, hogy-hogy altatásban végeznek egy ilyen beavatkozást, erre elmondta, hogy mivel maga a műtét 5-10 perc, az altatás is gyorsan megy, így nagyjából 40-50 perc alatt megvan minden. A helyi érzéstelenítésnek kell eleve 40 perc, hogy hasson, sokkal tovább tartana az egész. Nagyon elcsodálkoztam ezen a magyarázaton, de mivel nem vagyok szakember, nem kezdtem el okoskodni, hogy hát akkor miért nem teszik fel hamarabb azt az érzéstelenítő akármit, hisz időnk az van… na mindegy. Meséltem Bencének az én altatásos élményemről, hogy számolnom kellett, talán tíztől visszafelé, de héttől már nem is emlékeztem semmire, szóval, úgy megy ez, mint a karikacsapás. De azért amikor elvitték, nem voltak felhőtlenek a gondolataim, és egy pillanatig sem gondoltam fölényesen, hogy mi baj is lehetne? Elébe mentem a dolgoknak, és már most fohászkodni kezdtem magamban. Negyven perc múlva hozták Bencét, aki kába volt még az altatástól, de ébredezett, és közben ezt mondogatta:

– Azta, de durva…nagyon durva… – azt hittem, fájdalmai vannak, úgyhogy kicsit riadtan kérdeztem vissza:

– Mi durva?

– Nagyon durva…nem is emlékszem, hogy számoltam…

Ekkor éreztem, hogy leesett a teher a vállamról. A gyermek jól van.

És ez csak egy kisujj-csont helyrerakás volt.

Ajánlott cikkek

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük