Amint az előző részben elmeséltem, férjemmel ketten nekivágtunk, hogy két nap alatt annyit biciklizzünk a Balaton körül, amennyit csak bírunk. Első nap Gyenesdiásról eljutottunk Balatonfüredre, ott megszálltunk; másnap reggel a kiadós reggeli elfogyasztása után visszapakoltuk cuccainkat a két kis hátizsákba, és újra útnak indultunk. Úgy döntöttünk, hogy visszabiciklizünk Tihanyba, és a komppal átmegyünk Szántódra, majd onnan haza. 
Balatonfüredtől a tihanyi révig nem volt rövid az út. Azt hittem, hamar odaérünk a komphoz, de nem: közel háromnegyed órát bicikliztünk, igaz, néha meg-megálltunk fényképezni, mert a kilátás pazar volt. 
Sokszor eszembe jut Tihanyban, hogy vajon mekkora mázli kellett/kell ahhoz, hogy itt egy nyaralóhoz jusson a közönséges földi halandó?
Gyönyörű, bár nekem továbbra is Szigliget a kedvencem. Így múlattuk az időt, miközben tekertünk, nézegettük a szép, láthatóan régi házakat, mígnem végre feltűnt a kompkikötő. Nem tudom, meséltem-e nektek, amikor még csak három gyerekünk volt, nagyjából 5, 4 és 1 évesek, egy nyári délután, amikor a férjem épp nem ért rá velünk tartani, elvittem őket egy sétahajókázásra, ami körülbelül másfél órás volt. A másfél óra alatt mintegy tíz évet öregedtem, és megfogadtam, hogy kis gyerekekkel ilyen hosszú hajóútra SOHA TÖBBET NEM MEGYEK. Mert mi is történt? Nyilvánvalóan nagyjából tíz-tizenöt perc után elunták magukat, és a legkülönbözőbb dolgokat csinálták: Bálint minden olyan helyre felmászott, ahova nem szabadott, Nóri azt kérdezgette,mikor érünk vissza, Bence meg ordított, hogy ki akar szállni a babakocsiból, és amikor kivettem, rögtön elvágódott a hajón, persze beütötte a fejét, és azért sírt további hosszú-hosszú percekig.
Miután kiszabadultunk a hajóról, és hazaértünk, hogy zilált idegeimet kisimítsam, főztem gyorsan egy kávét magamnak, és elmeséltem a férjemnek, mi történt. Megállapítottuk, hogy ha hajókázós élmény kell, akkor egyetlen dolog jöhet szóba: a komp. 
A kompban az a nagyszerű, hogy az átkelés olyan gyorsan lezajlik, hogy egyszerűen nincs idő megunni. Tizenkét perc talán, ha jól emlékszem, mert aztán minden évben legalább egyszer átkeltünk, mindenki szerette, és senki sem reklamált további hajózásért. Bevált.
Hát most a két biciklit utaztattuk át, majd Szántódról Balatonföldvárra mentünk, ahol megálltunk a Szélcsend kávézóban – ahol a mi süteményeink kaphatóak. Nagyon kedves fogadtatásban volt részünk, kávéztunk, limonádéztunk.
A helyet ajánlom figyelmetekbe, picike, de minden részlete megtervezett, ilyen gyönyörű vécét még sehol sem láttam, és a kiszolgálás is nagyon kedves. 
Kis beszélgetés után újra nyeregbe pattantunk, vagy hogy is mondjam, már nem ment olyan fürgén a dolog, az előző részben emlegetett fenékfájás bizony egyre komolyabb problémává vált.
Pedig a déli part nagyon hálás földrajzilag. Sehol egy emelkedő, sík a terep, az ember még a térdeit is kímélni tudja, ráadásul a bicikliút is összességében jónak mondható. El is határoztam, hogy soha többet nem szólok a déli partra semmi rosszat – 2011-ben írtam itt egy bejegyzést az észak-dél ellentétről, amely valós, és hát északiként mindig azt gondoltam a déli partról, hogy az egyetlen szépsége az, hogy az északi partot lehet látni róla… Nos, ez nem igaz. A déli part nagyon is szép, és valamiért sokkal többet költöttek az itteni települések a bicikliutakra, mint az északin. Sőt, sokkal több a bicikliút mentén létesült kiszolgáló egység, legyen szó büféről, boltról, étteremről. Meg is álltunk ebédelni Balatonbogláron, a Gianpiero’s étteremben, és valami egészen fergetegeset ettünk.
Férjem maradt a halászlénél – mindenhol halászlét evett, már felmerült bennem a gyanú, hogy a nagy Balaton körüli halászlé tesztet készíti -, én malacragu levest. Másodiknak emberem spaghetti aglio olio-t, én pedig csak egy grillezett kecskesajtot választottam, de paradicsom verrine-nel, ami valami egészen fantasztikus volt. 
Nem tudom, figyelitek-e, hogy egyre sűrűsödtek megállóhelyeink. Legközelebb Fonyódon pihentünk, egyszerűen csak a mólónál emberem ölébe hajtva fejem, a padra feküdtem, néztem a felettem elterülő lombkoronát, és úgy éreztem, itt a vég. 
Eszembe jutott Pajor Tamás A menny című dalának refrénje, és nagyon át tudtam érezni:
“Rázz fel, hogy nem álmodom, végleg eltűnt minden fájdalom
Rázz fel, hogy nem álmodom, itt vagyok a másik oldalon”
– hát már tényleg a másik oldalon voltunk, de a fájdalom oly mértékben erősödött – nekem ráadásul a tenyerem és a csuklyás izmom is eléggé odavolt -, hogy felvetettem, mi lenne, ha vonattal mennénk innen haza?
– Ha nyápic vagyok, hát nyápic vagyok, vállalom – jelentettem ki, ám kiderült, hogy a legközelebbi vonat másfél óra múlva indul…és hát már nem vagyunk annyira messze…
Ittunk egy kávét a Fenyves Yacht Klubban, de már a helyet el is felejtettem lefényképezni, pedig szép, és akkor mindent beleadva, igazán kíméletes tempóban kilométerről kilométerre haladva, önmagunkat legyőzve haladtunk célunk, az otthon felé.
Amikor ehhez az elágazáshoz érkeztünk, majdnem sírtam a meghatottságtól, hogy igen, már csak tíz kilométer, és otthon vagyunk, az már gyalog is menni fog akár… De kitartottunk. Itt már több ismerős is jött szembe velünk, vasárnap délutáni bringázásukat bonyolították le épp, sejtelmük sem lehetett arról, hogy mi, vagyis főleg inkább én, micsoda heroikus küzdelmet vívok magamban. Amikor a Gyenesdiás táblához érkeztünk, megálltam.
– Mit csinálsz? – kérdezte emberem.
– Szelfizek a táblával – mondtam elhaló hangon, de ez már a túlélő elhaló hangja volt, aki tudja, hogy mindjárt vége a szenvedésnek.
Hazaértünk. Az LGT Visszamegyek a falumba című dala ment a fejemben:
Itthon vagyok végre,
Itthon nézek az égre
Itthon vagyok végre
Itthon oohóó
Itthon szép az élet
Itthon boldogan élek
ITTHON VAGYOK ÉN!
Szenvedésem még aznap este tartott, ám másnap reggelre meglepően jó állapotba kerültem, harmadnap pedig már újra bicikliztem, igaz, csak Keszthelyig, meg vissza – szépen szoktatom magam a gondolathoz, hogy azért ezt a távot talán idén tavasszal, kora nyáron végre teljesítjük a gyerekekkel is.
Addigra beszerzek egy frankó párnás biciklis kesztyűt, egy csúcs zselépárnás nyerget, és beállíttatom a biciklimen a nyereg-kormány magasságot, mert az egészen biztosan nem jó így, ahogy van.
De akkor is…győztünk!!!!