Azt akartam írni, hogy Zadar, de nemrég olvastam valami zadaros cikk alatt egy epés hozzászólást, hogy hát van annak a városnak magyar neve, Bécset sem úgy emlegetjük, hogy „elmegyek Wienbe”. Úgyhogy, Zára.
A letenyei határtól közel 400 kilométert utazunk, majdnem végig autópályán, de még innen is jól látszik, ahogy egyre délebbre haladva változik a növényzet, a vidék egyre kopárabb, hatalmas sziklák nyúlnak az ég felé. – Jé, ez a táj olyan, mint a régi indiános filmekben – állapítjuk meg emberemmel szinte egyszerre, és aztán némi guglizás után kiderítjük, hogy bizony, gyermekkorunk Winnetou-filmjeit (Gojko Mitić főszereplésével) ezen a tájon is forgatták. Az autópályáról letérve, immár Zárához közeledve folyamatos, irgalmatlanul hangos ciripelés-kuruttyolás közti hang üti meg a fülünket – hát ez az, amikor G-dúrban zúgják a fákon a kabócák! A hangnemet ugyan nem tudtam egyértelműen belőni, és nem is a zúgás jutott eszembe róla, de valami elképesztő zajt csapnak, ami egybefüggően jelentkezik a zöldterületeken. gyakorlatilag uralják a természetet a nőstényeket hívogató kabócafiúk, akik azért estére elcsendesednek.
Megérkezve Zárába, a város nem tűnik szépnek első benyomásra; közel 80 ezren élnek itt, túlnyomó többségük nem olyan patinás környezetben, mint akiknek az óvárosban osztott ingatlant a sors keze – vagy valaki más. Még mindig látni házakat, amelyek magukon viselik a délszláv háború nyomait, ugyanis 1991-ben a jugoszláv hadsereg szinte teljesen szétlőtte Zárát. A város épületeinek túlnyomó többségét helyreállították, az óváros és régi fényében pompázik.
Ott fejeztem be előző bejegyzésemben, hogy nyakunkba vettük ezt a bizonyos óvárost – és tettük ezt a hét számos napján. Egyik legjobb programunk volt sétálgatni az ódon falak között, megnézni a naplementét, beülni egy-egy kávézóba, dacára annak, hogy – a mi fogalmaink szerinti – jó kávét elvétve kaptunk.
Mivel augusztus utolsó hetén jártunk, már nem volt akkora csúcsforgalom itt, jöttünk-mentünk a szűk utcákon, és kétszer is elmentünk a „Nap köszöntése” című alkotáshoz, hátha rájövünk, mi benne a nagy kunszt. Ööö…bocsánat. Inkább haladok sorban.
Tehát, a már többször is emlegetett gyalogos hídon át a négy városkapu közül az egyiken belépünk a letűnt korok világába, amely 1 km hosszú, és 500 m széles. Fényesre koptatott utcaköveken sétálunk, a magassarkú cipő nem játszik!
Körülbelül száz méter megtétel után meg is érkezünk a Népek terére, amelynek nagy része több vendéglátó egység teraszaként funkcionál. Itt van a Városháza, és az az Óratorony, amely már 1803 óta folyamatosan működik. 
Innen, a térről indul az óváros főutcája, a Široka ulica, másik nevén Kalelarga, ahol butikok, ajándékboltok, éttermek és kávézók váltják egymást. Mindjárt az elején bukkantunk a Kalelarga bisztróra, amelyhez, amint rájöttünk, felfelé szálloda is tartozik. Azért ültünk be ide, mert 1., Illy kávéval kecsegtetett, amely legalább nem rossz, 2. a süteményes vitrinben a mieinkhez megszólalásig hasonló torták virítottak. Kóstoltunk is, finomak voltak. 
Az utcán tovább haladva hamarosan szemünk elé magasodik a harangtorony, amelyet Könyves Kálmán állíttatott, amikor 1105-ben elfoglalta Zadart. A toronyba fel lehet menni, a belépő 15 kuna/2 euró, és megéri a látvány. 
Felfelé haladtunkban elvonulunk a hatalmas harangok előtt – mit mondjak, majréztam, nehogy megszólaljanak. 
Ránéztem az órámra, láttam, hogy fél van – ajjaj, kondult is az egyik harang… Nem volt kellemes. Viszont a látvány fentről pazar, ráadásul éppen naplemente idején értünk fel. 
A harangtorony mellett található Zadar emblematikus épülete, a Szent Donát templom. 
Nem messze innen, a félsziget csücske felé haladva rábukkanunk a két, viszonylag új nevezetességre, amelyeket mindenki úgy emleget, mint kihagyhatatlan attrakciókat Zárában. Ezek közül az egyik a tengeri orgona. 
A tengeri orgona egy kőből faragott lépcsősor, amely belül üreges. Sípok találhatóak az üregekben, amelyeket a beáramló víz különböző hangokon szólaltat meg. Érdekes jelenség, bár amikor első este jártuk ott, Nóra lányom egyenesen félelmetesnek érezte az alulról jövő mély hangokat. 
A kőlépcsősortól egy kőhajításnyira találjuk „A Nap köszöntése” című emlékművet, amelyet ugyanaz a művész, Nikola Basic tervezett, aki az orgona lépcsősort. Ott a víz mozgását alakította hangokká, itt a napenergiából készített fényjátékot: egy 22 méter átmérőjű kör szimbolizálja a napot, amely napelemekből áll. A napenergiának köszönhetően a sötétség leszálltával fényjátékba kezd az emlékmű – csakhogy maga az alkotás két dolog miatt nem igazán élvezhető. Egyrészt, turisták lepik el a „Nap” szinte teljes felületét, amelynek a fényt adó elemeiből sajnos már sok nem működik. Amolyan diszkófény érzése van az embernek, amit nyilván itt a tömeg is fokoz, és bár a szándékot értem én – ember és természet, hang, fény -, azt javaslom, ne erre az attrakcióra hegyezzétek ki a zadari tartózkodásotokat. 
Mi sem ezt tettük, megcsodáltunk még számos műemléket, és szombat reggel a piacot is meglátogattuk, amely egy igen jó kis halpiacot is magában foglal. 
Meg persze strandoltunk is, de arról majd legközelebb mesélek.
Folyt. köv.
