Ősztől hétfőnként szünnapot tartunk a cukrászdában. Nagyon kell ez az egy nap, van egy kis szusszanásnyi időnk, ha már hétvégéink nincsenek, hát a hét első napján. Emberemmel elhatároztuk, hogy ezeket a napokat kettesben töltjük, igyekszünk valamiféle aktív kikapcsolódást rászervezni, de ha nem megy, akkor is minimum kirándulunk valahova.
Mert mi történik, ha nem megyünk sehova? Az ember akarva-akaratlanul is házimunka-végzésbe és ügyintézésbe bonyolódik.
Kell idő a pihenésre, a házastársi kapcsolat ápolására. Nekünk a hétfő jelenti ezt az időt. Szeptember 10-e volt az első, gyönyörű, napos, meleg hétfői nap volt; egy húzós vasárnap után, reggel felkelve tanakodni kezdtünk, mit is tegyünk a ránk szakadt nagy szabadsággal.
– Nézzünk el Tihanyba – vetődött fel az ötlet, és útnak is indultunk. Tihany tőlünk nincs egyórányi autózásra sem, hamar odaértünk. Leparkoltuk az autónkat valami horror összegért a község központjában, és egyből meg is akadt a szemünk egy szimpatikus helyen, ahol valami klassz reggelit remélhettünk: ez volt a Tündérsziget.
Nem kell meglepődni, hogy a Facebook-oldalon nemcsak ételek-italok, de ruhák is vannak szép számmal, a tulajdonos ugyanis ezen a klassz kis evős-ivós helyen kívül butikot is működtet, méghozzá pont olyat, ahol nekem való ruhák tömkelege lelhető fel, sajnos. Megreggeliztünk, és persze beszereztem egy-két nélkülözhetetlen alapdarabot a ruhatáramba, majd elindultunk az apátság felé, amely innen pár percnyi séta csupán. 
Az apátságtól indul az a sétány, amely szépen aztán visszakanyarodik a település központjába – és közben élvezhetjük a pazar kilátást.
Sajnos, a fényképek – főleg ezek a telefonosak – nem igazán adják vissza azt az élményt, amikor az ember ott áll a Balaton fölött.
Nagyon szeretem, amikor a víz türkiz színű, nehezen is mozdultam el.
Persze, nem vonzott mindig így a természet látványa. Emlékszem, drága nagyszüleim 6-8 éves koromban valami nyugdíjasklubos kirándulások keretében végighurcoltak az egész országon, a leggyönyörűbb helyeken jártunk, és a papám meg a mamám mindig mondta, hogy “kisleányom, odanézz, milyen szép a kilátás” – én pedig ültem durcásan a helyemen, az ötödik ilyen felszólításnál már csakazértsem néztem ki az ablakon, mert úgy voltam vele, hogy nem érdekel az a vacak panoráma. Inkább csak az, hogy mikor érünk már oda???
Most bezzeg, hogy igyekszünk bepótolni több évnyi elmaradt szabadidőt, szívesen gyönyörködöm a tájban, és ha az országnak eddig számunkra nem látogatott helyeire vetődünk, nekem bizony sokszor felsejlik a gyerekkori emlékeimből, hogy én már itt egyszer jártam…
Jó, Tihany nem ezek közé tartozik, lévén, hogy az északi parton nőttem fel, itt azért megfordultam egyszer-kétszer, a Tihanyi Apátság kötelező állomása volt mind az általános, mind a középiskolai osztálykirándulásoknak, legalább egyszer.
Látogatásunkkor egyébként egy komplett busznyi japán turistacsoport is velünk együtt élvezte itt a jó időt, meg a kilátást, meg a hangulatos kis utcákat.
Az alábbi képet a tilalom miatt egyszerűen muszáj volt elkészítenem… Az értelme egyébként a tiltásnak az, hogy a kerítés túloldalán egy óvoda udvara található, és gondolom, a gyerekek személyiségi jogai miatt nem szabad ott fényképezni, na de ekkor pont senki nem volt az udvaron, így számomra értelmetlennek tűnt a szigor.
Na szóval, ezen a gyönyörű helyen sétálgatunk, sétálgatunk, amikor is emberem azt mondja: hát én ezt a lötyögést nem bírom. – Milyen lötyögést? – kérdeztem vissza hökkenten, mire ő azt felelte: – Hát, hogy csak itt megyünk céltalanul, és nem csinálunk semmit.
– Tudod drágám, ezt úgy hívják, hogy kirándulás, meg séta, ilyenkor az ember csak mendegél, és nem igazán csinál semmit.
– De én valami aktív pihenésre vágyom – tört elő belőle. – Meg is fogom szervezni a következő hétfőinket, meg én.
És akkor gondolkodni kezdtünk, milyen aktív pihenést iktathatnánk be egy-egy napra. – Biciklitúra – mondta -, még jó idő is van hozzá. Úgysem nyáron kell biciklitúrázni, negyven fokban. Ilyenkor a legjobb.
Igaz, fontolgattam magamban. – Meg aztán – folytatta -, raftingolhatnánk is. Úgyis régóta ki akartam már próbálni.
Nos, a nyári, Zrmanja folyón végrehajtott kajaktúra után már nem is tartottam ezt olyan vad gondolatnak. Miért is ne…?
Máris itt volt két ötlet, de azért nem volt ám olyan rossz ez a tihanyi semmittevés sem.
Miután megcsodáltuk az önfeledten szelfiző japán turistacsoportot, az autónk felé vettük az irányt.
Tihanyból Balatonfüredre autóztunk, itt egyetlen célunk volt, hogy meglátogassuk a szívünknek kedves Pazar kávézót. Utána hazafelé vettük az irányt, de nem a 71-es úton, hanem a Balaton-felvidék kis településein keresztül. Zánkán ebédeltünk a Neked főztemben, ahol még sosem csalódtunk az ételekben, ám most valami nagyon meglepett. Ásványvizet kértem – kaptam egy gyönyörű, formatervezett üvegpalackot, az volt ráírva, hogy Thoreau. 
Mivel még nem hallottam erről az ásványvízről, pár kattintással kiderítettem, hogy tulajdonképpen szűrt csapvizet kapunk csodás üvegben, 750 forintért. Ráadásul ilyen vizet a legmenőbb hazai éttermekben lehet inni.
– Hogy mi mennyire híján vagyunk az üzleti érzéknek…! – csaptam a homlokomra. – Beszereltettük a víztisztítót a cukrászdába, nem kevés pénzért, igaz, nem ez a neve, és gyakorlatilag ingyen adjuk a vendégeknek a tisztított, szűrt vizet a kávé mellé, meg ha csapvizet kér valaki, szintén ebből kap. Ahelyett, hogy csináltatnánk harminc darab üveget, és fél literenként elkérnénk érte – jó, nem 750, csak 400 forintot…
Nem tudom, nekem ez sántít. Pedig: nincs környezetszennyezés a műanyag palackokkal, és nyilvánvalóan, bárki víztisztítót szereltet fel, annak költsége van, nemcsak az egyszeri beszerelésnek, hanem a karbantartásnak is. Mégis, az, hogy elkérjek ennyi pénzt a csapvízért, bármennyire is tisztított… Biztos bennem van a hiba.
Ezen beszélgettünk, miközben hazafelé autóztunk. És aztán neki is láttunk a következő kiruccanás átgondolásának: aktív lesz, az biztos – szögeztük le. Úgy is lett.
Folyt. köv.