Hogy milyen öreg blogger vagyok régóta blogolok, az abból is látszik, hogy elsőszülöttünk, Nóri – vagy, ahogy a családban hívjuk: Nonó – 12. születésnapjáról is megemlékeztem már itt, igaz, akkor még bátortalanul, fénykép nélkül. Következő évben aztán fotóval, aminek köszönhetően megörökítődött – van ilyen szó? – első cukrász szárnypróbálgatásaim egyike.
Persze, nem számoltam be minden évben az összes szülinapról, mivel egyszer csak eljött az idő, hogy gyermekeim nem akartak szerepelni a blogon – ahogy aztán az is, amikor már megint úgy gondolták, hogy inkább mégis igen.
Vicces dolog ez, amióta megnyitottuk a cukrászdát, és sok kedves olvasóm meglátogatott már ott bennünket, többször hallottam, amint mondják az épp bent dolgozó gyerekeimnek, hogy jaj, már ekkorák vagytok, minden évben megnézlek benneteket a szeptember elsejei fotón, és emlékszem, milyen kicsik voltatok, amikor olvasni kezdtem a blogot… Hát igen, a gyerekeken látszik legjobban, hogy repül az idő. Nóri 22 éves lett, és azt hiszem, teljesen objektíve állathatom, hogy gyönyörő fiatal nővé érett.
Szülinapján egyik legkedvencebb helyünkre, a szigligeti Villa Kabalába mentünk, ahol amellett, hogy ismét fantasztikus fogásokat ettünk, olyan kiszolgálásban és figyelmességben volt részünk, ami külön bearanyozta a jeles napot. Az ünnepségen Manci is részt vett, természetesen. 
A tortát én készítettem, amely ezúttal nem volt teljesen cukormentes, de sem liszt, sem tejtermék nem került bele, ami fontosabb szempont volt a kalóriákkal való spórolásnál.
Leírom, miből is állt a torta, mert rendszeresen előfordul velem, hogy kreálok valamit, azt gondolom róla, hogy á, úgysem felejtem el, aztán meg dehogynem. Úgy elfelejtem, mint a pinty. Például, már erre a sütőtökös tortára sem emlékszem pontosan, pedig kellene. Rémlik, rémlik, de hogy pontosan hogy is volt…
Tehát, ebben az esetben először is hat tojásfehérjét 30 dkg cukorral felvertem úgy, hogy még ne túl kemény, de ne is folyós hab legyen; felkentem belőle sütőpapírra 3 egyforma méretű kört (26 cm átmérőjűeket), és 150 fokon kb. 1 óra 20 perc alatt megsütöttem őket. Pavlova lapok, ha így jobban tetszik. Persze, ha háztartási sütővel kellett volna operálnom, akkor egyesével sütöttem volna, nyilván, egyszerre mindig csak 2 tojást és 10 deka cukrot felverve.
Amíg sültek a lapok, 0,5 l kókusztejből, 5 tojássárgából, 8 deka nyírfacukorból, 5 dkg keményítővel és egy kis vaníliával pudingot főztem, amibe aztán belekevertem 25 dkg mangópürét. Na igen, ez itt a bukfenc – nekem van mangópürém az üzemben, 100 százalékos, olasz, semmi adalékanyag, de olyan íz, hogy a szemem könnybe lábad, főleg, ha belegondolok, mit eszünk mi itthon mangó gyanánt. Szóval, vagy finom érett mangót kell szerezni ehhez a krémhez, vagy mangópürét, és ezek közül egyik sem egyszerű feladat; nem reménytelen, persze.
Visszatérve a krémhez, amikor kihűlt, került még bele 4 dl habbá vert kókusztejszín, és jöhetett a rétegezés: az egyik habcsóklapot tálra raktam, rákentem a krém felét, majd megszórtam apróra vágott ananászkockákkal. következő lap, krém másik fele, ananászkockák, harmadik lap. Leszórtam porcukorral, és egy kis liofilizált gyümölcskeverékkel díszítettem, ami, belátom, szintén nem része az átlag konyhai felszereltségnek, de kiváló díszítő anyag, és azért ma már egész jól beszerezhető bioboltokban, például.
Bevallom, ilyen sikert régen arattam, mint ezzel a tortával, amelyből bőven ajándékoztunk a Villa Kabala személyzetének is, és egyöntetűen arra biztattak, hogy ezt a cukrászdában mindenképpen tartsuk, mert elképesztően finom…
Meglátjuk.
A konklúzióm az, hogy boldog szülinapot, Nonó, meg hogy öreg blogger nem vén blogger.
