Egy ideje követem egy fiatal lány Instagram-oldalát, a szüleivel még egy főiskolára jártunk a múlt évezredben, az ismeretség tehát régi – de semmit sem tudtam a gyerekekről, így azt sem, hogy Kamilla nevű lányuk ilyen klasszul rajzol. Face boutique című oldalát ajánlom figyelmetekbe, jól fogtok szórakozni: a vicces figurákhoz legalább annyira vicces sztorik társulnak, kellemes kikapcsolódás végiglapozgatni az arcokat. Nos, a napokban írtam egy történetet, és az az ötletem támadt, hogy megkérem Kamillát, illusztrálja – és megtette. Következzék tehát az én írásom Szobota Kamilla rajzaival.
A békává változott királyfi
Krapánszki Olgának mindene volt mesebeli piciny üzlete egy horgásztavacska melletti kis faluban, ahol az úri közönség ha nem is táncolt, de kávézni odajárt. A faluban csak vénkisasszonyként emlegetett Olga folyamatosan csinosítgatta boltját, apró csecsebecsékkel varázsolta otthonossá, virágokat helyezett el itt-ott ízlésesen, kiszolgálta vendégeit, akik szinte csak a falubeliek köréből kerültek ki. Néha, amikor hosszabb ideig nem nyitotta rá az ajtót senki, a pultra könyökölve belebambult a messzeségbe nagy zöld szemeivel, és a királyfiról álmodozott, akiről hitte nagyon erősen, hogy egyszer csak el fog jönni érte.
De Hornyatarackoson ritkán járt bárki, akiben megtestesülhetett volna Krapánszki Olga királyfija.
Egyszer aztán mégis történt valami. Derűs őszi délelőtt volt – vénasszonyok nyara, mosolyodott el kesernyésen Olga -, és a boltba beállított nem is egy, hanem rögtön két délceg dalia. Egyikükről rögtön látta Olga, hogy túl fiatal, talán harmincöt lehet, nem hozzá való, de a másik…! Ötvenes évei közepén járhat, magas barna férfi, ősz halántékkal, sármos őszes borostával, és ami a legfontosabb: nem volt az ujján jegygyűrű!
Olga lélegzetvisszafojtva hallgatta kérésüket: egy kávét és egy kis süteményt kértek, majd leültek a picike kerek asztalhoz, az ablak mellé. Az ablakból szép kilátás nyílt a falucskára, a két férfi kifelé nézett, és halkan csupán néhány szót váltottak egymással. Olgának izzadt a tenyere, amikor letette eléjük a rendelésüket, visszament a pult mögé, és megpróbálta arcára ölteni legelőnyösebb kifejezését, mosolygott. és a kávégépet törölgette szorgalmasan.
És akkor az idősebb férfi lopva rápillantott, és mosolygott. „Istenem, hát jól látom? Lehet, hogy tényleg ő az?” Pirultan mosolygott vissza, szemét szégyenlősen le-lesütve. Nem akar ő kacérkodni, de elijeszteni sem lenne jó az érdeklődőt…
A férfi felállt, Olga felé indult. Megállt a pult előtt, pontosan Olgával szemben, fél méter választotta el őket egymástól, meg persze a pult, Olga hallotta a szívdobbanását, amikor a délceg dalia megszólalt:
– Fizetnék. Nagyon finom a kávéja, hölgyem…ööö…mi is a keresztneve?
– Olga – lehellte alig hallhatóan a kérdezett, és már azt sem tudta magáról, fiú-e, vagy lány.
A férfi egy ötszázast csúsztatott a pultra, közben ujjai Olga ujjaihoz értek, mintegy véletlenül, de nem volt ez véletlen, Olga is tudta jól, és csak fohászkodott magában, hogy a boldog pillanat tartson minél tovább.
– Olgácska, mindent köszönünk. Öröm volt Önt látni – mondta, és kísérőjével együtt kilépett az ajtón.
Jaj ne, ez nem lehet, nem létezhet, hogy elmegy, és nem is látja többé – gondolta magában Olga. Utána kellene menni, megkérdezni, hogy nem hívhatja-e meg egy szendvicsre, üdítőre, bármire, csak maradjon még…! Szemét szórakozottan végigjáratta a pulton, akkor vette észre az ötszázast, ó, ebből még egy ötvenes visszajárt volna! Megfogta a pénzt és a kasszába tette. Ekkor a férfi egyszer csak újra megjelent az ajtóban. Arcán már nyoma sem volt az iménti kedvességnek, tekintete rideg, kissé kárörvendő lett, nem is ment vissza a pulthoz, messziről vetette oda:
– Nemzeti Adó- és Vámhivatal. Ön, asszonyom, az imént nem adott nyugtát…
Krapánszki Olga nem hitt többé a mesékben.