2018 egészen elképesztő év volt. Azért is jó ez a blogírás, mert ha nem dokumentáltam volna a történteket, szerintem a felére sem emlékeznék. Így azonban, e bejegyzés kapcsán szembesültem ismét azzal a ténnyel, hogy szeret bennünket az Isten.
JANUÁR
Álmosan indult ez az év is, mint bármelyik másik. Hogy mégis történjen valami, mindjárt az elején Zsófival elmentünk Varasdra; akkoriban kezdtem el portyázásaimat a közeli országok közeli városaiban, és január első kirándulásának ez volt a célpontja. 
Pár héttel később a szlovéniai Muraszombatot látogattam meg, a város legnagyobb élményét ez a steampunk stílusú hely, a Bunker bár jelentette. Olyan volt, mint egy kiállítás.
A kirándulgatásaim között nagy dolog történt: költöztünk, méghozzá a saját házunkba, ahol ekkor már az üzemünk működött. Úgyhogy innentől újra ott lakunk, ahol dolgozunk is, de én szeretem ezt a rendszert, nem kell visszaautóznom a munkahelyemre, ha elfelejtettem valamit, ami azért velem gyakran megesik. Szóval, összecsomagoltuk és átválogattuk a cuccainkat – erről írtam is bejegyzést -, és aztán áthurcolkodtunk oda, ahol remélem, tartósan meg is állapodunk.
Ó, és nem mellesleg, kitöltöttük Zsófi középiskolai jelentkezését:-)
FEBRUÁR
Mivel az utóbbi években kissé beszorultunk a vállalkozásba, karácsonyra emberemnek egy rapid “nyaralást” vásároltam Salzburgba. Hogy biztosan el is menjünk, ezért a szállást lefoglaltam tutira, február 13-15, kifizettem, szóval, gyakorlatilag kész helyzet elé állítottam életem párját, hogy ha akar, ha nem, sej-haj, kirándulunk. 
Salzburg óriási élmény volt, gyönyörű helyeken jártunk, jó söröket kóstoltunk, és felfedeztük a város egyik leghangulatosabb helyét, az Augustiner Bräu-t, és ekkor derült ki számomra, hogy az igazi Mozart golyó nem is piros-arany, hanem kék-ezüst. 
Elég jól kiképeztük magunkat Mozartból is, hiszen Salzburgban gyakorlatilag minden róla szól. Vagy a sörről.
Nos tehát, hazajöttünk, és én éppen az élményeim feldolgozása közben voltam, azaz írtam sorban a bejegyzéseimet a kirándulásról, amikor is egy reggel egy kedves ismerősöm küldte az alábbi, nagyon furcsa fotót. A kép egy kivetítőt ábrázolt, amelyen a TOP10 vidéki cukrászda felirat díszelgett, és a felsorolásban ott szerepelt, hogy MÓNISÜTI, Gyenesdiás. 
“Jó hülye vicc, nincs is cukrászdánk” – gondoltam magamban, “és ha lenne, különben sem ilyen béna nevet adnék neki”, gondoltam még hozzá. Komolyan azt hittem, hogy valami photoshopos marháskodás, egészen addig, amíg azon a napon többen nem gratuláltak, akik egyéb forrásból értesültek erről a furcsa sikerről: a Dining Guide TOP100 étteremkalauzában szerepeltünk a tíz legjobb vidéki cukrászda között. Ez adta meg a végső lökést ahhoz a döntéshez, amit régóta kerülgettünk: hát akkor nyissunk cukrászdát! A helyiségünk megvolt hozzá, csak épp ilyen rettenetesen nézett ki:
Persze, pénzünk nem volt rá… Úgyhogy mindenképp valami olcsó, ám nem gagyi megoldást kellett találnunk.
MÁRCIUS
Elkezdődött az agyalás, tervezgetés, amelybe, kedves olvasóim, benneteket is maximálisan bevontalak: a Facebookon kértem tőletek ötleteket, tippeket, javaslatokat, és kaptam is sokat. Nagyon jó volt látni, hogy milyen sokatokat érdekelt ez az egész munka, és kíváncsiak voltatok, merre is kanyarodik a történet. Többször sírásig hatódtam, amikor olyan felajánlásokat kaptunk számunkra idegen emberektől, amelyek lehetővé tették azt, hogy az átalakítás tényleg megkezdődjön, és elérhető közelségbe került a MóniSüti cukrászda megnyitása. Mert hát, ilyen reklám után muszáj volt megtartanunk ezt a nevet…
Szóval, benne voltunk ebben a nagy projektben, és akkor érkezett egy olyan megkeresés, amely teljesen kibillentett a lelki nyugalmamból. Egy számomra színvonalas lap kért fel, hogy két lapjának is legyek a cukrásza, azaz, a receptjeim jelenjenek meg ezekben rendszeresen – csakhogy, cserében az elveimmel ütköző alapanyagokat is fel kellett volna tüntetni a hozzávalók között esetenként. 
Kértem egy nap gondolkodási időt, és próbáltam valami kiskaput találni a lelkiismeretem számára, hogy hogyan is lehetne elvállalni ezt a felkérést. De akárhonnan néztem a dolgot, forgattam, csavargattam, a szívem egyértelműen azt mondta, hogy nem. Ebben erősített meg a férjem, a gyerekeim, a barátaim, mert abban az egy napban többeknek elmondtam ezt a dilemmát, amiről igazából már akkor tudtam, hogy nem kérdés, amikor azt az egy nap gondolkodási időt kértem – de így nyugodtabban mondtam nemet. Tudtam, hogy jól döntöttem, mégis, a dolog még hónapokig motoszkált bennem. De eszembe jutott, hány blog olvasásáról szoktam le azért, mert azt láttam, a szerző elvtelen kompromisszumokat kötött, és innentől számomra ő nem volt tovább hiteles, hiába tartottam nagyra korábbi munkásságát. Tehát, nemet mondtam, az élet ment tovább, és akkor megint beütött a baj – szerencsére azért nem olyan nagy: Bence egy reggeli kosármeccsen olyan szerencsétlenül ütközött az ellenfél egyik játékosával, hogy eltört a kisujja, de úgy, hogy aztán meg is kellett műteni. 
Rendes altatás, izgulás, minden. Ráadásul, azon a héten vizsgázott volna vezetésből, így a jogosítványszerzés legkorábbi időpontja odébb tolódott hat héttel. Hú, de sajnáltuk…
Márciusban volt a húsvét is, de arról sok emlékem nincs…
ÁPRILIS
Gyönyörű tavasz volt idén, április közepén Kőröshegyen jártunk a tulipánszüreten. Léleküdítő volt.
Áprilisban történt az is, hogy életemben először, végre vitorláztam. 
Hát, ezt meg tudnám szokni.
Még egy régóta halogatott tervünket valósítottuk meg ebben a hónapban: majdnem körbetekertük a Balatont, Gyenesdiásról elmentünk Füredig, másnap vissza Tihanyba, onnan komppal át Szántódra, és úgy haza. 
Gyönyörű volt, de második nap úgy éreztem, meghalok. Vagy valami ilyesmi. Rettenetesen fájt a fenekem, a csuklyás izmom és a tenyerem, de ennek ellenére újra nekivágnék az útnak, három nap alatt teljesíteném a távot úgy, hogy azt a kis csücsköt sem vágnám le Füred és Szántód között. 
Élveztük a napsütést, a korán jött meleget, és időnként eszünkbe jutott Flóra, a hatéves kislány, aki ebben az időben esett át csontvelő átültetésen. Azzal, hogy anyukája engem kért meg, készítsem el Flóra szülinapi tortáját, valamennyire részesei, vagy hát viszonylag közeli szemlélői lettünk a család drámájának: a kislány életéért folytatott harcnak.
Flóra már épp kijöhetett a steril szobából, amikor a szülinapja volt, és a szigorú követelmények szerint készült tortával ünnepelhetett. Még most is könnyek gyűlnek a szemembe, ha eszembe jutnak az akkor történtek, de hála Istennek, Flóra nagyon jól van, most már a haja is szép nagy, de a lényeg persze az, hogy egészséges.
MÁJUS
Május első felében került sor a Zala Megyei Kereskedelmi és Iparkamara berkein belül működő Mesterklub összejövetelére az őriszentpéteri Pajta bisztróban, ahova bennünket is meghívtak, hogy mutassuk be a vállalkozást, meséljük el a történetet, ami számunkra is döbbenetes, és vigyünk valami kóstolót is magunkkal.
Nagyon klassz kis összejövetel volt, külön öröm volt megismerkedni a bisztró tulajdonosával, Kvasznicza Ferivel, és akkori menyasszonyával, Flórával, aki azóta már a felesége. 
A vállalatot (csak így hívjuk magunk között a céget) Rékával képviseltem, aki az üzemvezetőnk volt, és akit mindannyian nagyon szerettünk – és bizony ebben a hónapban jelentette be, hogy hosszas vívódás után úgy dönt9ttek, visszaköltöznek Budapestre, úgyhogy kicsit szomorú is voltam.
Viszont a cukrászda alakult: a Gaia Kertműhely segítségével haladt a növényesítés, a nagykanizsai Dr. Padlósoknak köszönhetően a ronda sárga padlónk szép szürkés vinyllé alakult. Megváltozott a ház színe, kicserélték a terasz feletti ponyvát is, kaptunk székeket a teraszra ajándékba, meglett a logónk, és alakult az arculat is. Nagyon olcsón sikerült sütis vitrint vennünk, ráadásul helyben, úgyhogy a sütik helye már biztosítva volt.
Ekkor kezdtek el a gyerekek Möninek hívni. És ha valaki megkérdezte, mikor nyit a cukrászda, azt válaszoltuk: két hét!
JÚNIUS
Turbóra kapcsoltunk a cukrászda kialakításával, két hét alatt rengeteg minden történt, felkerült a csempe a falra, jött a gipszkartonos, vizes, villanyszerelő, asztalos, és hirtelen elkezdtünk egész jól kinézni.
Kiválasztottuk a székeket is, egy kedves olvasómnak köszönhetően, ő ajánlotta figyelmembe a butopea.com-ról.
Aztán, a nagy házalakítás közben Zsófi, a mi legkisebbünk elballagott az általános iskolából.
Ekkor egy kicsit megdöbbentünk, hogy jóég, hogy rohan az idő!!!
Rohan bizony. Közeledett június vége, és ekkor, végre elérkezett a nap: kinyitottunk! Ugyan még messze nem volt minden tökéletes, jó, persze, még most sem az, de ekkor még azért nem voltak polcok a falon, meg függesztékek a pult felett…
…na és nem voltak wc-jelölések sem. Külön bejegyzést szenteltem annak, hogy vajon milyen jelöléseket válasszunk, de nem éreztem egyiket sem igazinak. Mígnem aztán, még júniusban jött egy vendég, és hozott nekem egy kis csomagot. Akkor tudtam csak kibontani, amikor már elment, és annyira meghatódtam, hogy csak na: a csomagban két szupercuki wc-jelölés volt, a mai napig ezek függnek a mosdók ajtaján.
Ennyi minden történt csupán az első hat hónapban… Azért ez nem rossz, bizony nem rossz.