Régi olvasóim emlékezhetnek rá, hogy meséltem: középiskolai tanulmányaimat a keszthelyi vendéglátó szakközépben végeztem, itt szereztem vendéglátós szakképesítést – amely ugye a cukrász szakmát is tartalmazta, amit nem hitt el nekem egy felnőttképzéssel foglalkozó iskola…így aztán be kellett bizonyítanom, hogy igenis, cukrász is vagyok. Elképesztő sztori volt.
Azt is meséltem, hogy az aranygaluska volt a szakmai érettségi tételem egyik része, amin egy ismerősöm könnyesre nevette magát. Szóval, meséltem egyet s mást a középiskolámról, amit egyébként szerettem, és amikor elmegyek mellette, néha eszembe jut egy-egy arc, egy pillanat, egy vicces történet.
Talán harmadikosok lehettünk, amikor szálloda ismeretekből új tanárt kaptunk: a főiskoláról frissen kikerült, rendkívül csinos Melindát, aki gyakorlatilag pár évvel volt csak idősebb nálunk, de azért annyira mégis, hogy ő már felnőttnek számított, mi meg még azért mégis csak gyerekek voltunk. Nos, Melindát az érettségink óta eltelt huszonvalahány évben nem nagyon láttam – mígnem a télen egyszer bejött a cukrászdánkba. 
Miután megette a sütijét, odalépett hozzám, kedvesen bemutatkozott, és megkérdezte, lehetne-e arról szó, hogy elhozza a végzős ötödikes – bocsánat, tizenharmadikos – osztályát valamikor februárban, és nem mesélnék-e akkor erről az egész vállalkozásról.
– Dehogynem, szívesen – mondtam, majd egy teljesen szabálytalan dolgot tettem, a következő kérdést intéztem hozzá: – Nem lenne gond, ha tegeződnénk?
– Nem, dehogy – mondta.
– Te tanítottál engem, még a pályád elején, itt, a VSZK-ban…
– Nem mondod komolyan?! – hüledezett, és nagyon örültem, hogy ekkor már tegeződtünk, mert így neki is könnyebb volt csodálkoznia 🙂
Kicsit beszélgettünk még, biztosítottam afelől, hogy tényleg örömmel beszélgetek a fiatalokkal – akik most, február elején meg is jelentek a cukrászdánkban. Nagyon kedves csapat volt, érdeklődők, közel harminc kérdéssel érkeztek, de azért a történetmesélésem közben sok mindent megválaszoltam. Volt, amivel el is gondolkodtattak – mégpedig leginkább a következővel: „ön szerint melyek a vállalkozása erősségei, illetve gyengeségei?”
Erősségeinknek gondolom a termékeinket, illetve azt, hogy szeretjük a vendégeket, továbbá az otthonos belső teret (számomra legalábbis az). Szintén erősségünk, hogy megbízható, jó munkatársakkal dolgozunk együtt, akik többsége kicsit magáénak is érzi a vállalkozásunkat.
Gyengeségünk az, hogy jelen körülmények között elértük a gyártási kapacitásunk maximumát, és ahhoz, hogy hogy kicsit költséghatékonyabban tudjunk dolgozni, át kell alakítanunk a termelés rendszerét. Például, felmerült a két műszak bevezetése, ami egészen logikus: az egyik csapat megsüti a tésztákat, megfőzi a krémeket – a másik csapat már a hideg lapokkal és krémekkel tud dolgozni, nem viszi az időt a hűtés, sokkolás.
Gyengeségünk az is – bár ez nem a mi hibánk, de mi érezzük a hátrányát -, hogy bizonyos alapanyagok nem állnak rendelkezésre azonos minőségben folyamatosan, újabb és újabb beszállítókat kell keresnünk, vagy esetleg más alternatívát az adott termék helyett. Főleg a gyümölcsök beszerzése jelent elég nagy terhet nyáron, a málna, az eper, amelyek ráadásul rendkívül gyorsan romlanak. Váratlan helyzetek, telefonálgatás, futkozás, idő, idő, idő. Ezt kellene gyatyába rázni valahogy.
Ilyesmikről beszéltünk. Jó kis délelőtt volt – nem mondom, a beszélgetés közben érkező vendégek azért meglepődtek… 🙂