A cukrászda telefonszáma:

06301478870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-19

Az életben van számtalan olyan apró pillanat, ami képes kiváltani belőlünk ezt a bizonyos “hatalmas!” érzést, tudjátok, amikor az embernek hirtelen az a benyomása támad, hogy ebben a pillanatban olyan tökéletes minden; aztán ez a néhány másodperc gyorsan tova is rebben, hogy a helyét átvegye valami más, például visszatelepednek vállainkra a mindennapok gondjai. Ám ha kicsit jobban odafigyelünk ezekre a villanásnyi örömökre, és levesszük a szemünket arról, ami nyomaszt, ami kellemetlenséget okoz, akkor a jelen és a jövő is sokkal kedvezőbbnek tűnik.
Mire gondolok?
Például, ha belépsz egy pékségbe; csukd be a szemed egy pillanatra, és szívd magadba az illatot. Hát nem óriási?
Vagy, este, sötétben, amikor tiszta az ég, feküdj ki egy plédre valahova, és nézd a csillagokat. Egyedül, vagy a családdal, beszélgetve… Hatalmas!
Vagy:
– amikor megtalálsz valamit, amiről úgy gondoltad, régen elveszett;
– amikor a boltban, hosszú sorban állva elsőként veszed észre, hogy új pénztár nyílik, és utolsóból első leszel;
– amikor egy finom kávét iszol, és közben egy rég látott kedves baráttal beszélgetsz;
– amikor visszahozzák a könyvet, amit három éve kölcsönadtál, s amiről úgy gondoltad, már sosem kapod vissza;
– amikor felpróbálod egy régi ruhádat, és nemcsak, hogy beleférsz, de még jól is áll;
– amikor lángost ennél, és betoppansz a barátnődhöz váratlanul , ő pedig pont lángost süt;
– amikor a gyerekeid együtt, békében játszanak;
– amikor szivárványt látsz;
– amikor a tömött orvosi rendelőben megérkezésed után azonnal behívnak;
– amikor az általad kiválasztott ruhát épp aznap értékelték le 50 százalékkal;
– amikor a kávézóban megjegyzik, hogyan iszod a kávét, és kérés nélkül úgy hozzák;
– amikor az órák óta duruzsoló háttérzaj egyszer csak elhallgat;
– amikor egy fárasztó téli nap után beleülsz egy kád forró vízbe;
– amikor találsz egy ilyen blogot, ahol ezerszámra szedik össze a hasonló pillanatokat…*
Aztán, az is óriási, amikor az ember megalkot egy süteményt, és a család hangos hmmmmögéssel tünteti el.
Ami itt lent látható, igazából künefe akart lenni, ez a török édesség (vagyis, valami olyasmi), Mautner Zsófi szakácskönyvében ragadta meg a fantáziámat. Ő ott felcsíkozott rétestésztából készítette, pár napja kipróbáltam úgy is; nekem ez a verzió, ahogy az alábbi képen látszik, jobban ízlett. És elővehettem hozzá az én szeretett tésztagépemet – nekem ez is “hatalmas”!

A künefe igazából az úgynevezett kadayif tésztából készül, ami sokkal vékonyabb, mint a cérnametélt; egyszer régen, Izraelben ettem ilyen tésztából készült süteményt, de akkor, ott nem jegyeztem meg a nevét, mert álmomban sem gondoltam, hogy valaha még az életben gasztroblogger leszek, és örülök majd minden ilyesféle emléknek.
Szóval, a kadayif tészta beszerzése erre felénk reménytelen. Ezért aztán gondoltam egy merészet, és megpróbálkoztam a cérnametélttel. Lehet, hogy nem autentikus künefe, de finom.

Hozzávalók a tésztához:
30 dkg liszt
3 tojás
1 dkg só

A töltelékhez:
7,5 dl tej
7 ek búzadara
3 ek cukor

A tésztára:
20 dkg vaj
4 ek tej

A sziruphoz:
2 dl víz
15 dkg cukor
3 szem kardamom mag
1 kk őrölt fahéj

Először is tésztát gyúrtam a lisztből és a  tojásból, a sóval.
Kinyújtottam a gépen, a legvékonyabb fokozaton, majd cérnametéltet készítettem belőle. Legközelebb nem hagyom hosszúra, mert így az a probléma előfordult, hogy viszonylag sok szál összegabalyodott, a lisztezés ellenére.
Közben tejbedarát főztem 7,5 dl tejből, 7 evőkanál darával, 5 dkg cukorral.
Aztán a szirup hozzávalóit is összefőztem.

A kész cérnametéltet adagonként enyhén megpirítottam forró, száraz serpenyőben.

Előmelegítettem a sütőt 180 fokosra.
Egy kerek tortaformát (nem kapcsosat, kb. 28 cm-s) kivajaztam, és a tészta felét belenyomkodtam. A vajat megolvasztottam, összekevertem a 4 ek tejjel. A felét  kanállal elosztottam a pirított tésztán.

Elsimítottam rajta a tejbedarát.

Befedtem a maradék tésztával, és meglocsoltam a maradék vaj és tej keverékével.
Sütőbe tettem, és kb. 35 perc alatt “pirosra” sütöttem.
Kivettem a sütőből, és rászűrtem a szirupot.
Langyosan lehetett tálalni.
Igazából kéne rá egy kis aprított pisztácia, de az momentán nem volt

Mondjatok ti is ilyen “hatalmas” pillanatokat!

* Kanadai barátnőm lánya, Orsi látogatott most haza nagyszüleihez, és volt olyan kedves, hogy bennünket is meglepett egy könyvvel, méghozzá Neil Pasricha The Book of Awesome című kötetével. Az imént linkelt nagysikerű blogból írta a szerző, hasonló pillanatok százait szedte össze bele. Rendkívül inspiráló, angolul tudóknak feltétlenül ajánlom!

Ajánlott cikkek

9 Hozzászólás

  1. Móni, nagyon jókat írtál! Én mostanában akkor érzem ezt, ha az ebédemet meg tudom enni felállás nélkül (tudod: anya, szomjas vagyok, nem ezt kérem, kakilni kell, kéééééééész vagyooook!, illetve áááááááááááááááá (ezt az 5 hónapos szokta…). És ha még a kávémat is meg tudom inni utána…hmmm, az már óriási. Sőt, ha pl.havonta egyszer nem is én főzném, és mosogatnom sem nekem kellene, és még fel is szolgálnák, na, az gigászi lenne. 🙂

  2. Ezt a künefe receptet nálunk is nagyon szeretik itthon. Egyszer, mikor már a tejbegríz elkészült, nekiálltam felcsíkozni a rétestésztát, és akkor láttam, hogy megpenészedett. És akkor én is kipróbáltam cérnametéltből, persze boltiból, de nálunk az a künefe vagy 5 napig árválkodott, mert nem ízlett senkinek. Ígyhát nálunk már csak a réteslapos változat készülhet.

  3. Móni! Nálunk ez a künefe nagy kedvenc. Sajnos, a gyerekek körében kevésbé…de mi nem cérnametélttel, hanem vékonyra darabolt rétestésztával készítjük (Starfokker receptje alapján). Mit mondjak, jó meditációs gyakorlat a tészta feldarabolása, de a végeredmény…hmmm és mmmm :-)Hát, egyelőre ez is tiltólistás nálam, mert még tart a candida-diétám.

  4. Kedves Móni! Nagyon jó ez a bejegyzés is, akárcsak a többi a blogodban! Épp ma töprengtem el én is azon, hogy milyen apró dolgoknak is tud az ember olykor-olykor örülni, s , ahogyan te is írtad, ha többször eszünkbe jutna, hogy milyen jó érzés is volt ez, vagy csak a jóra koncentrálnánk, de legalábbis gyakrabban, talán nem lennénk annyira idegesek, feszültek, stressszesek! a mai napom annyira jól kezdődött, egymás után csupa ilyen hatalmas érzésekben volt részem. Először felhívott egy nagyon kedves ismerősöm, hogy lenne.-e kedvem mellette dolgozni , ráolyan időbeosztással, amiről én azt mondtam, ilyet úgysem fogok kapni soha az életben. Aztán el kellett intéznem valamit a belvárosban, de nagyon meleg lévén, gondoltam a gyerekekt nem kellene magammal vinnem, felhívtam egyik ismerősöm, hogy ellvállalná-e egy órára őket, természetesen igent mondott, hiszen holnap utaznak, de ma még ráér, ez hatalmas érzés volt. aztán az utcán gyalogolva szinte minden jelző lámpa pont akkor váltott zöldre , amikor odaértem. Majd a hivatalban , ahova mentem nagyon kedvesek voltak velem, s még egy fölösleges sétától is megmentett az egyik kedves hölgy. Hát ezek is apróságnak tűnő, de nagyon jó dolgok.

  5. Miután “leoltott” és vádaskodott a cipőbolti eladó hetekig halogattam a hibás cipő visszavitelét. Gyomorgörccsel és a fogyasztóvédelmi törvények átrágásával, de rávettem magam, hogy visszamenjek. Egy másik, kedves eladó volt: mindent kivett a kezemből, jegyzőkönyvet, elismervényt készített, tájékoztatott a határidőkről, de adott is tippet az elkészülésre.. : )

  6. Kedves Móni!gyakran olvasom a blogodat, megjegyzést még sosem küldtem.ez a bejegyzésed a mai pocsék napom után nagyon jól esett a lelkivilágomnak.Sokszor rácsodálkoztam hasonló dolgokra, de mostanában elfelejtettem. Köszönöm, hogy eszembe juttattad!

  7. Kedves Móni!Bár a küneféért jöttem, de megragadom a “hatalmas” pillanatot, mert ez az amiért érdemes élni. Nekem ilyenek vannak.-Egy finom sütivel barátaimat meglepni, -Egy séta során a fű közt nyíló három miliméteres kék virágban gyönyörködni, -a párom hajába bújva annak illatát mélyen beszívni, -a világra szívből mosolyogva annak visszatükröződését belső elemeim töltésére felhasználni. Trisa

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük