Szándékommal ellentétben kissé elhúzódott római beszámolóm, adós maradtam az utolsó résszel, az utolsó napunk délelőttjére beszuszakolt vatikáni látogatással.
Előző este a Trastevere negyedben jártunk, ahol nagyszerűen éreztük magunkat, de hát ez jellemző volt az egész római útra. Rómában lenni jó. Szívesen töltöttem volna utolsó délelőttünket valami hangulatos kávézóban, piaci sürgés-forgásban, a Tevere partján sétálva, de ott csengett fülemben bölcs útikalauzunk, Friedmann Sanyi kissé fenyegető mondata: “A Szent Péter nélkül haza ne gyere!” Ez azt jelentette, hogy a bazilikát mindenképp nézzük meg, illetve menjünk fel a tetőre és a kupolába is, mert ez egyszerűen muszáj.
Mivel a szállásunkat 11-ig kellett elhagynunk, előző este becuccoltunk a bőröndjeinkbe, csak az aktuálisan használatos outfitet hagytuk elöl; aztán beállítottuk az ébresztést fél 7-re, és kissé szomorkásan a közelgő elutazás miatt, elaludtunk.
Az ébresztés könyörtelen volt, de szót fogadtunk, és a 7.20-as busszal háromnegyed nyolckor már a Szent Péter tér előtt egy sarokkal ittuk az első reggeli kávénkat. Sanyi üzenete pittyent a telefonomon: “ugye nem alszatok el ma is??”, megnyugtattam, hogy á, dehogy, ő pedig cserébe figyelmünkbe ajánlotta a vatikáni látogatás utánra a Borgo 139 elnevezésű bisztrót, amelynek képeit látva azóta is bánt, hogy sajnos már nem volt rá időnk.
A Vatikánba úgy hussantunk be, hogy szinte le sem lassítottunk, csak addig, amíg a táskáinkat ráraktuk az átvilágító berendezés szalagjára. Uccu, pár perc múlva már a bazilika méretein, és elképesztő művészeti alkotásain csodálkozhattunk; ide egyébként a belépés ingyenes. Itt található a bejárattól jobbra Michelangelo híres műve, a Pieta, amely a halott Jézust ölében tartó Máriát ábrázolja. A szobrot egyébként 1972. május 21-én megrongálta egy magyar származású ausztrál fickó, aki magát tartotta a feltámadt Jézusnak, és letörte Mária bal karjának egy részét, illetve az orrát egy kalapáccsal. Tíz hónapig tartott a restaurálás, azóta golyóálló üveg védi az alkotást.
Fel lehet menni a kupolába – ezt láthatjátok a fenti képen -, illetve a tetőre, mindkettő nagy élmény. A jegy ide 8 euró, ha az ember csak lépcsőn teszi meg (551 lépcső), és 10, ha az út egy részét lifttel váltaná ki, de így is gyalogol 320 lépcsőfokot, ráadásul kegyetlen szűk, meredek lépcsőkön. De a látvány megéri.
A kupola a padlószinttől 120 méterre magasodik a főoltár fölé. Hatalmas mozaik alkotás az egész, ami közelről nézve egészen meghökkentő. 
Az 1600-as években készítették a kor legjelentősebb mozaikművészei Cavalier d’Arpino rajzai alapján. 
A kupolából tovább felfelé kijutunk a tetőre.
És aztán még innen is mehetünk feljebb, sokat, szűk kanyargós csigalépcsőkön, hogy aztán elénk táruljon a pazar római kilátás.
Miután lejöttünk a kilátóból, akkor láttuk hökkenten, hogy kialakult az a híres kilométeres sor.
Épp időben értünk vissza a szállásra, kipakoltuk a cuccainkat, és már mentünk is Róma központi pályaudvarára, a Terminire, ahonnan a reptéri transzferjáratok is indulnak. Ezúttal nem a Fiumicinóra, hanem a Ciampinóra mentünk.
A Ciampino nagyjából akkora, mint itt a sármelléki reptér, pici, ehhez képest hatalmas forgalmat bonyolít, úgyhogy akkora sorok voltak, hogy győztük kisilabizálni, melyik a miénk. 
Aztán felszálltunk a repülőre, és miközben a tojásfehérjehab-galuska felhőket néztem, Flipper Öcsi dala járt az eszemben: “Velence, Róma, Firenze, Pisa, Nápoly, Verona – Arrivederci amore…”
Velence, Róma megvolt. Felkészül Firenze, Pisa.