A toszkán nyaralás előtt vásároltam egy útikönyvet, mert hiába kaptam sok-sok klassz anyagot e-mailben, meg ilyen-olyan weboldalakon keresztül, úgy gondoltam, ezt a régóta vágyott úticélt meg kell tisztelnem azzal, hogy a Gutenberg-galaxis egy darabkáját is magunkkal visszük oda.
Modorosnak találtad a fenti mondatomat?
Nos, az útikönyvünk csak ilyenekből állt. Nagyon jól használható könyvecske lett volna egyébként, de a vezérgépjárműben velünk utazó családtagjaim (emlékeztető: két kocsival mentünk, férjem vezette az első kocsit, én mellette a főnavigátor szerepét töltöttem be) már-már sírva kérleltek, hagyjam abba a felolvasást, mert a szerző stílusától sikoltozni támadt kedvük.
Írónk ugyanis azt az egyszerű kifejezést, hogy “csodálkozva néztünk szét” úgy írta le, hogy “csak tekergettük a buksinkat tátott szájjal”. Innentől kezdve, ha meg akartunk tudni valamit egy várossal, településsel kapcsolatban, a férjem csak annyit kérdezett: “Buksi mit ír róla?” És akkor én elolvastam, majd leegyszerűsítve továbbosztottam az infót.
Így kezdtünk Pisával. Az első város volt, amit az utazást követő tengerpartozós nap végére beiktattunk. És de jól tettük, hogy nem szántunk rá többet – ugyanis Pisa egyszerűen nem ér többet, szerintünk. Viszont a Campo dei Miracoli, az a csodás tér, ahol a Battistero (Olaszország legnagyobb keresztelőkápolnája), a Dóm és a ferde torony épületegyüttese található, na az valami pazar.
Nagyon vicces nézni, ahogy a turisták a közhelyes fotók elkészítésén ügyködnek, tudjátok, amelyeken tartják/puszilják/pöckölik, stb. a tornyot.
A legutolsó képen nagyon sokat dolgoztak, a pucsítós lány elégedetlen volt az eredménnyel, így, csak ameddig figyelemmel kísértem, vagy háromszor ismételtette meg a felvételt. Mi is készítettünk azért ferdetornyos közös képet, hamáregyszer.
És a nap már lemenőben volt, de fotóztunk, ami belefért, hiszen itt voltunk Pisában, az ikonikus ferde torony lábánál, és én nem tudtam megfeledkezni egy általános iskolai élményemről, ami életem első kínos pillanatainak egyike volt. Persze, hogy eszembe jutott.
Ötéves korom óta tudok olvasni, és szeretek is. Ezt az általános iskolai tanító nénik hamar felismerték, és velem olvastattak fel sok mindent már elsőben. Így került sor arra a diafilmre is, nem emlékszem, hogy miről szólt, csak arra, hogy az egyik képen a ferde torony rajza volt, és én olvastam a szöveget, és láttam, hogy egy sorral lejjebb az jön, hogy pisai ferde torony…és izgulni kezdtem, hogy jól látok, pisa? Hogy jön az ide? Meg hogy pisai? Mit fognak szólni a többiek, ha kimondom? De jött az a sor, és én kiolvastam, hogy pisai, de akkor az Erzsi néni kijavított, hogy pííízai, és akkor meg elszégyelltem magam, hogy milyen buta vagyok – noha a huszonhat gyerekből egyedül én tudtam olvasni -, ezt sem tudom, pedig hát nem is kellett nekem ezt tudnom akkor még. Más sem tudta. Viszont az élmény úgy belém égett, hogy közel negyven évvel később, ott a Campo dei Miracolin eszembe jutott.
Szóval, píííízai_ferde_torony.