A csillagtúrázásnak vannak előnyei, hátrányai. Előnye, hogy nem költözködsz állandóan, ugyanoda mész “haza”, megismered kicsit jobban azt a részt, ahol elszállásoltad magad. Hátránya, hogy az egy napra tehető megnéznivalók egy irányban sokszor nem abszolválhatóak egy nap alatt, tehát megteszel egy nagyobb távolságot, hazamész, másnap újra megteszed – hát igen, aki csillagtúrázik, az jobban teszi, ha csak a közeli célpontokra pályázik.
Mert hát mi is úgy jártunk, hogy hiába fekszik Volterra, San Gimignano és Firenze egy irányba Casale Marittimótól, egyszerre csak az első kettőt tudtuk megnézni, bár nem mondhatom azt sem, hogy aztán a Firenzére szánt egy nap oda elég lett volna.
A második napunkon tehát kényelmesen megreggeliztünk, és elindultunk Volterra felé. Egész nyaralásunk alatt kerültük az autópályát, hogy minél többet lássunk a csodás toszkán tájból, láttunk is, és tapasztaltuk, hogy az utak roppant kanyargósak, és a szintkülönbségek is jelentősek néhány kilométerenként. Aki rosszul van a sok kanyartól, emelkedőtől, lejtőtől, inkább válassza az autópályát, ami cserébe meglehetősen drága. Majdnem a felhasznált üzemanyag árának megfelelő összeggel számolhatunk egy úton, nem túlzok. 
Bár kaptunk pár jó tippet, hogy hol parkoljunk Volterrában – ez a téma az összes híres toszkán városban gáz -, mire odaértünk, már foglalt volt, úgyhogy keresgélni kezdtem a google maps-ben. Ha parkolóhely kellett, általában azt írtam be, hogy parking Volterra, parking Firenze, parking Siena – és jól működött, megoldottuk a helyzetet. De sokszor nem volt könnyű. Gyakori jelenség, hogy a férj köröz az autóval, a feleség stoppolja a levadászott parkolóhelyet, és tartja addig, amíg a férj vissza nem tér egy újabb körben. A város alatt szerencsére mi még találtunk helyet, más kérdés, hogy nagyjából tizenöt percet álltunk sorban a férjem parkolójegyért az egyetlen automatánál. 
De persze, hogy megérte, mert Volterra gyönyörű – és ezt még el fogom mondani néhány más város esetében is. Középkori utcák, maximálisan a turizmusra hangolva, hömpölygő turistaáradattal – így jár, aki augusztusban akarja látni a neves olasz városokat. De hát, mi akartuk.
Volterra egyrészt az etruszkokról, másrészt az alabástromról, harmadrészt az Alkonyat c. filmről híres, amit mi testületileg nem láttunk, de egy csomó ismerősünk mondta.
Ami az etruszkokat illeti: ők azok, akikről Toszkána-szerte állandóan hallunk (“már az etruszkok is…”, “ez egy etruszk település”, “az etruszkok építették”), és akikről mégsem tudnak igazából semmit, csak hogy itt voltak, fejlett technológiával rendelkeztek, aztán eltűntek, mit a kámfor. A történelmüket pedig az utánuk következők írták le, ami hát…vagy igaz, vagy nem. Egy dolog tény: a volterrai etruszk múzeum lenyűgöző képzőművészetet mutat be, a szobraik bármelyik mai modern szobrászati kiállításon megállnák a helyüket. Ha most azt gondoljátok, fogalmatok sincs, milyen egy etruszk szobor, megmutatom.
Teljesen naturális, ugye. A neve Ombra della sera, elnyújtott esti árnyék. Állítólag 1879-ben találta meg egy földműves. és tűzkaparónak használta, amíg valahogy ki nem derült, hogy hát ez egy értékes lelet. Közel 60 cm magas, egyébként, bronzból készült, ezen kívül nem túl sokat lehet tudni róla. De tény, hogy modern szoborként is abszolút megállná a helyét. Én megtekintettem az etruszk múzeumot is, a többiek ide nem akartak már jönni, mert ekkorra túl voltunk már néhány kilométer gyalogláson, ráadásul kutyánk, Manci gyomra rendetlenkedett, ami teljesen váratlanul hozott bennünket rém kellemetlen helyzetekbe a leghíresebb toszkán városokban, így Volterrában is. Szóval, amíg a család egyik fele futva menekült a városból, én igenis megtekintettem az etruszk emlékeket.
A fenti képen urnák láthatóak, ebből több száz darab van a múzeumban, mindegyik egyedi. Többnyire alabástromból készültek az ie. IV.-ie. I. században, és olyan jeleneteket ábrázolnak, amelyekben elképzelték az eltávozottat a másvilágon.
Ami az ékszereket illeti, olyan modern darabokat láttam, hogy szívesen elfogadnám akár ma is. Persze, nem feltétlenül ezt a fenti babérkoszorút. Gyűrűk, fülbevalók, nyakláncok… Aranyból, gyönyörűen megmunkálva.
És hát itt az alabástrom. A Volterra alatt meghúzódó mésztartalmú kőzetrétegekben lelhetőek ezek a 2-1000 kilogrammos, tojás alakú tömbök, amelyeket vagy a külszíni bányából, vagy a 280 méter mély vágatokon át hozzák felszínre. A színük egészen különböző lehet az átlátszó fehértől elefántcsontszínűn át a sárgásig, de lehet vörös, barna, zöldes és fekete. Mindenféle dísztárgyat készítenek belőle, a legkisebb fülbevalótól a vázákon át a különböző szobrokig. A lenti képen többek között egy kávégép látható alabástromból…
Volterrában található egy nagyon érdekes római színház romkert is, igazából itt kezdtünk, és az a belépő, amit váltottunk, jogosított fel még több látnivaló, így az etruszk múzeum megtekintésére is… Itt a színház romjainál még egységben voltunk.
Tetszett is mindenkinek, egyébként.
Elképesztő, hogy mi mindent tudtak már akkor. Többszintes elrendezés, akusztika, látvány – minden ki volt találva, hogy szépen mondjam.
És ahogy mászkáltunk ott, egyszer csak megálltunk, beszélgettünk, és elkezdtem fényképezni a családot, akik ekkor kitalálták, hogy különféle pózokat vesznek fel. Íme, néhány kép a sorozatból.
Persze, én hiányzom róla, mint általában, mivel legtöbbször én vagyok a fotós.
És még Manci is beállt…
Ebből a sorozatból van tizenkét kép, de nem untatlak benneteket, Inkább elmondom, hogy egy egészen jó kis street foodos helyen ettünk, a neve La Sosta del Priore.
Nagyon finom szendvicseket gyárt két nőci. Folyamatosan sor áll, úgyhogy várni kell!
Sétáltunk az utcákon, sok aranyos dolgot láttunk.
És hát ekkor történt, hogy én bementem az etruszk múzeumba, és éppen nagyban nézelődtem, amikor családom többi tagja értesített, hogy közbotrány okozás miatt menekülni kényszerültek, aminek egyébként a fő okozója én voltam. Manci ugyanis nyerskosztot kap. Ám a nyaralás idején, gondoltam, nem veszegetünk nyers húst, kapjon csak tápot. De hát a táp – hiába vettem a tudomásom szerinti legjobbat – nem tett jót a gyomrának. A hasmenést pedig, tudjátok, bármennyire is szeretné az ember, nem igazán lehet felszedni a történelmi kövekről.
Borítsa látogatásunkat a feledés jótékony homálya.
Robogtunk tovább San Gimignanóba, amelynek létezéséről toszkán utunk tervezéséig nem is hallottunk – azóta viszont szinte minden ismerősünk megemlítette, hogy ebbe a városba mindenképp menjünk ám el!
San Gimignanót úgy is emlegetik, mit a középkori felhőkarcolók városát. Egykor 70 torony állt a városban, ma már “csak” 13, és ez sem tűnik kevésnek! Egyébként meg persze, hogy etruszk. Íme, megfáradt családunk az egyik torony lábánál.
Közelebbről:
Szóval, próbáltuk feldolgozni az eddigi élményeket, a család el volt csigázva, de én tudtam, hogy nem hagyhatom ki Signor Dondoli fagyizóját, mert ő messze földről híres; a reklámja szerint világbajnokságot nyert a fagyijával, ennek megfelelően folyamatosan kígyózó sor áll az üzlete előtt.
Mi is beálltunk Bálinttal, viszonylag gyorsan haladt a sor, ám egyszer csak láttam, hogy a tulajdonos járja végig a sort, képeslapot osztogat a vendégeknek az üzletről, kérdezősködik, honnan jöttek, és szelfizik velük, ha erre igény van. Zseniális. 
A legzseniálisabb benne pedig az,hogy 2008-ban és 2009-ben nyert a fagyijával, tehát testvérek között is tíz éve, és még mindig tud ebből építkezni! Tanulságos volt, tényleg. Főképp, hogy a fagyija amúgy nem hagyott mély nyomokat bennem.
Aztán eleredt az eső, és megállt, és újra eleredt, úgyhogy elindultunk, megálltunk kávézni, újra elindultunk…
Manci is hősiesen viselte.
A vége az lett, hogy szegény Manci miatt San Gimignanóból is menekülnünk kellett. Ezúton is megkövetem a városka tisztaságáért felelős hivatalt, illetve a megbotránkoztatott kínai turistacsoportot, remélve, hogy azóta a természet és a köztisztaság illetékes munkatársai eltakarították azt, amit mi nem tudtunk…
Bocsi.
