Hát az olaszoknak van ilyenjük is.
Nyár végi toszkán nyaralásunk két városnézés közti pihenős napjaira muszáj volt strandolást beiktatni a napozás szerelmesei miatt. Addigra már jártunk a közeli kutyás strandon, és tudtuk, hogy kutyánkat, Mancit többet nem szeretnénk a tengerbe vinni, ami rémálom megtörténhet a kutyatulajdonos számára a kutya részéről egy ilyen nyilvános helyen, az megtörtént.
Héttagú csapatunkból úgyis voltak többen,akik inkább a szálláson, vagy legalábbis a faluban akartak ejtőzni, úgyhogy Manci felügyelete meg volt oldva. Előző este leszaladtunk a közeli kisvárosba, Cecinába, hogy a Lidl-ben beszerezzünk Manci számára némi friss húst. A parkolóból kijövet látjuk ám, hogy két magyar autó állt be mellénk, egy csapat, beszélgettek, én meg valahogy reflexből rájuk köszöntem. Meglepődtek ugyan, de megörültek, ahogy mi magyarok szoktunk megörülni egymásnak, ha a világ minden táján összefutunk. Egyikük a kérdése után, hogy hol van a szállásunk, rögtön hozzátette: “a White beach-re mindenképp menjetek el. Olyan, mint Maldívon”.
Nos, Maldívon nem jártunk még, de kíváncsiak voltunk, hogy milyen lehet. Így másnap, a szokásos reggeli kávé után a társaság összes női tagja összerakta strandos cuccát, és elgurultunk a 25 kilométerrel odébb fekvő Rosignano Solvay partjához, amely egy négy kilométer hosszú fehér homokos strand. Ami meghökkentett elsőre, az a közeli gyárkémények látványa volt – aztán meg az, amit a strand történetéről olvastam.
A fehér homok ugyanis nem valami földrajzi rendkívüliség, hanem a gyárból származó porrá őrölt mészkő, amint összekeveredett a tengerparti homokkal. És igen, tovább is van a történet, nemcsak a mészkő…
Ahogy ott a strandon üldögélve gugliztam a történetet, egyre tanácstalanabb lettem, hogy most akkor szaladjunk innen, vagy pánikra semmi ok?
A sztori a következő: kicsit több, mit 100 évvel ezelőtt, éppen az I. világháború kezdetekor nyílt meg a Solvay gyár – ezek kéményei láthatóak a fentebbi képen. A gyár kezdetben a tisztítószerként is használt nátrium-karbonátot (mosószóda, szóda, sziksó) állított elő mészkőből és sósvízből, de felhasználtak ammóniagázt és higanyt is. Később a termékpaletta bővült, előállítottak hidrogén-peroxidot és polietilént is. Egy évszázada még nem igazán strandoltak a helyi lakosok, és valószínűleg nem sokakat érdekelt, hogy a gyár a káros anyagait a tengerbe folyatja, illetve a hulladékát a parton rakja le. 
Évente több száz kiló porrá őrölt mészkő került a vízpartra, kialakítva ezzel ezt az érdekes trópusi hatást. Azonban nagyobb gondot jelentett, hogy valamikor a ’70-es években – amikor elkezdtek ilyesmivel foglalkozni – kimutatták a homokban a higany jelenlétét, és be is tiltották itt a fürdőzést, ami akkorra viszont kezdett egyre népszerűbbé válni. 2000-ben az ENSZ Környezeti Programjának (UNEP) nyomására elhagyták a gyártásból a higany használatát, és 70 százalékkal csökkentették a termelést. 
2011-ben raktak ugyan ki táblákat, amelyeken ki van írva, hogy a fürdőzés tilos, de mivel olaszul van, és nem úgy tűnik, mintha halálos fenyegetés leselkedne a strandolókra, senki nem vette komolyan.
Mert hogy a hivatalos álláspont szerint ma már nem mutathatóak ki káros anyagok a vízben – a nem hivatalos vélemények szerint meg azért nem, mert sok mindent nem is vizsgálnak. Egyik újságcikk szerint a környék lakóinak az egészségi állapota és a halálozási mutatója nem tér el az országos átlagtól, egy másik cikk szerint meg de. És ha elkezdtek utánaolvasni, azt is vegyétek figyelembe, hogy a legtöbb elérhető cikk egyáltalán nem friss, 2011-es, de még a legfrissebb is, amit találtam, 2014-es. Az idő múlik, a természet talán helyreáll – vagy nem.
Szóval, miközben a rengeteg kite-ost figyeltem – itt ugyanis mindig fúj a szél -, és a kapott információval próbáltam megbirkózni, azon is elgondolkodtam, hogy sehol nem láttam egy aprócska táblát sem arról, mi is van itt, hogy aztán szabadon döntsek arról, kockázatosnak tartom-e az egészségünkre nézve a helyet. Azért is aggályos ez, mert a part roppant népszerű fürdőhely, dugig van fiatalokkal, akik a Karib-életérzésre pályáznak. A partszakasz többször is kapott Kék zászlót mostanában, amit a legjobb strandoknak ítélnek oda.
Laikusként az ember az információk ellentmondásossága miatt tényleg inkább csak az érzéseire hagyatkozhat. A magam részéről én köszi, többet nem megyek oda, azzal együtt, hogy biztos vagyok benne, ettől a néhány órás ott-tartózkodástól egyikünknek sem történt baja, és nem is fog. 
Így hallgasson az ember idegenben a honfitársaira…
Persze, mi ez nekem a gombamérgezés után?