A blogom piszkozat-tárában körülnézve találtam egy négy évvel ezelőtti kezdeményt. Mosolyogtam rajta, mert eszembe jutott, milyen sokáig próbálgattuk úgy összehozni az ünnepeket, hogy a tágabb családnak is jó legyen, meg mi is tudjunk pihenni. Nem mindig sikerült… Nos, ahogy telnek az évek, egyre kevésbé akarunk mindennek és mindenkinek megfelelni – és hát a körülmények is változnak. Apósom, aki az alábbi párbeszéd egyik említettje, már nincs köztünk, így aztán kicsit hátborzongató is a történet. Egy pillanat a múltból, egy olyan időszakból, amikor hajnaltól késő estig dolgoztunk, és annyira elfoglaltak voltunk, mint talán még soha előtte. Így történhetett meg, hogy december 26-án értesültem az én drága férjemtől néhány dologról…
– Szólok a gyerekeknek, segítsenek takarítani, mindjárt itt vannak a rokonok.
– Ja, tényleg, Andrásék is jönnek.
– Ezt nem is mondtad.
– Elfelejtettem, na.
– De most milyen ajándékot adjunk nekik? Legalább a kis Andrisnak?
– Valamit biztos találsz.
– Apád mikor jön?
– Ja, nála meg festeni kell.
– Mert?
– Majdnem felgyújtotta a házat. Otthagyta az adventi koszorút égő gyertyával az asztalon, bement a konyhába, aztán mire jött ki, égett az asztal. Akkora füst volt, azt mondta, egy méterre alig látott.
– Ezt sem mondtad.
– Nem mondtam, nem mondtam, hát nem tudok mindent fejben tartani…