“Ne haragudj, hogy szó nélkül leléptem a melóból, de rossz hírt kaptam, anyukám meghalt autóbalesetben…”

Olvasom a messengeren küldött üzenetet, és nem hiszek a szememnek. Mi van? Ez most komoly? Vagy hát merne valaki ilyesmit kitalálni?

Az előzmény: a srác harmadik napja dolgozott nálunk. Az első két nap rendben volt, ügyesen megcsinálta, amit rábíztunk. Harmadik nap reggel eléggé zavartan érkezett, nekilátott ugyan a feladatának – tortakrémeket főzött -, de egyszer csak közölte, hogy ki kell szaladnia a kocsijához a telefonjáért, mindjárt jön – és odaszólt az egyik kolléganőnek, hogy lehet, hogy a somlói krémjét kicsit leégette, meg kellene nézni. Azzal kiment.

Többé nem láttuk.

Nekem két nappal később írt a messengeren egy üzenetet: “Ne haragudj, hogy szó nélkül leléptem a melóból, de rossz hírt kaptam, anyukám meghalt autóbalesetben. Ha nem gond, akkor a három napi béremet kérlek utald át erre a számlaszámra:…” És ott a szám, meg hogy melyik bank. Mondom a kolléganőknek, milyen üzenetet kaptam, a két nappal korábbi döbbenettől sem teljesen tértünk még magunkhoz, nemhogy most.

Photo by Rawpixel Ltd on Foter.com / CC BY

Elkezdünk hát kicsit kutatni, nem is kell sokáig menni: a profil, amiről írt nekem, vadiúj. Van neki egy másik, amin látszik, hogy használja (ráadásul mindenki számára látható), semmi szomorkodás nincs rajta. Oké, lehet, hogy csak nem írta ki. Nézzük az ismerősöket: hoppá, van több közös, köztük az egyik neki rokona is. Írok neki: igaz a hír? Mire a kérdezett döbbenten: dehogy is! A srác anyukája teljesen jól van…

A  fiútól kapott üzenetet úgy hagyom, mintha nem olvastam volna, mivel nem voltunk ismerősök, nem engedélyezem az üzenetküldést, kíváncsi vagyok, jelentkezik-e még. Nem, nem ír többet.

Még egy év múlva is beszélünk róla. Hogy vajon miért volt könnyebb számára eltemetni az anyukáját cirka 18 ezer forintért, mint elém állni, és azt mondani: Móni, nem ilyen munkára gondoltam, köszi a lehetőséget. Ennyi, és nem több.

Persze, történt aztán még néhány hasonló sztori, kétszer volt olyan, akinek a kislányát/fiát kellett sürgősen kórházba vinni, valakinek az anyukáját, valaki a gyógyszerét hagyta otthon, szóval, tapasztaltam már sok mindent, és megdöbbent, hogy sokan inkább kamuznak, mint hogy a nem sokkal gázabb igazságot mondják.

Aztán a minap megismerkedtem Watsing Dorival, elolvastam a könyvét, és megvilágosodtam. Emberek, munkaadó társaim! Nézőpontot kell váltanunk, és nem szabad fennakadni ilyen apróságokon. Bár Dori a könyvében kifejezetten a pályakezdőkre fókuszál, hiszen közel 3000 fiatallal dolgozott együtt az elmúlt 7 évben, az általa megadott megoldókulcs nemcsak a 18-20 évesekre vonatkoztatható.

Nekünk, az X generáció tagjainak be kell látnunk, hogy mi tehetünk arról, hogy az Y és a Z generáció tagjai nem úgy kommunikálnak, ahogy azt mi szeretnénk. Mi kezdtük el a multitaskingolást, azaz, hogy egyszerre több dolgot is tettünk: tévézés közben e-mailekre válaszoltunk, messengeren írogattunk, és válaszoltunk a hozzánk szóló családtagnak. A következő generációk ezt folytatták, és az eszközök fejlődésével magasabb szintre emelték – jöttek a közösségi oldalak, alkalmazások, amelyek segítségével a kommunikáció jelentős része náluk áttevődött írásos formába, és ők ezen a területen mozognak biztonságosan. Amint Dori írja: a személyes kommunikáció számukra veszélyes és ismeretlen tereppé vált. Hiszen a szemtől szemben beszélgetésnél azonnal kell reagálni, nincs idő megkérdezni a barátnőt, hogy “szerinted erre most mit mondjak?” És hogy miért hazudnak? Amiért az emberek sokszor: mert azt gondolják, így könnyebben elkerülik a konfliktust.

Photo by Rawpixel Ltd on Foter.com / CC BY

Dori könyve zseniális, valódi megoldásokat kínál a generációs szakadék áthidalására munkaadók és munkavállalók között, de a könyvet szülők részére is kötelező olvasmánnyá tenném, ugyanis amint azt az egyik fejezetben bemutatja, sokszor a túlféltő szülők nem engedik, hogy a felnőtt gyerek valóban felnőjön, leváljon, és felelősséget vállaljon magáért, a munkájáért, a hibáiért. Dori az első ember, akit nem panaszkodni hallottam az Y és a Z generációval kapcsolatos jellemző problémák miatt: nem, ő megértette őket, megtanult a nyelvükön beszélni, és kihozza belőlük a legjobbat. És a könyvében elmondja, hogyan csinálhatod utána. ZS E N I Á L I S.

“Kezd összeállni a kép, hogy nem elvetemült kis szörnyetegek, egyszerűen csak nagyon rövid idő alatt nagyon sokat változott a világ a digitalizációval, és ők tökéletesen idomultak hozzá, mi meg még nem.”

Így is láthatjuk, igen. Vagy moroghatunk tovább, hogy “akkor sem ünnepeljük tapsviharral, ha végre egyszer időben beér a munkába”. A kérdés az, hogy mit szeretnénk: időnkénti idegösszeomlást, vagy motivált munkatársakat; tényleg kérdés?

Még egy dolog, mielőtt bárki megsértődne akár a szülők, akár a fiatalok részéről: kivételek – természetesen – mindig vannak. De a jelenség létezik.