A cukrászda telefonszáma:

06301478870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-18

Olvasom a messengeren küldött üzenetet, és nem hiszek a szememnek. Mi van? Ez most komoly? Vagy hát merne valaki ilyesmit kitalálni?

Az előzmény: a srác harmadik napja dolgozott nálunk. Az első két nap rendben volt, ügyesen megcsinálta, amit rábíztunk. Harmadik nap reggel eléggé zavartan érkezett, nekilátott ugyan a feladatának – tortakrémeket főzött -, de egyszer csak közölte, hogy ki kell szaladnia a kocsijához a telefonjáért, mindjárt jön – és odaszólt az egyik kolléganőnek, hogy lehet, hogy a somlói krémjét kicsit leégette, meg kellene nézni. Azzal kiment.

Többé nem láttuk.

Nekem két nappal később írt a messengeren egy üzenetet: “Ne haragudj, hogy szó nélkül leléptem a melóból, de rossz hírt kaptam, anyukám meghalt autóbalesetben. Ha nem gond, akkor a három napi béremet kérlek utald át erre a számlaszámra:…” És ott a szám, meg hogy melyik bank. Mondom a kolléganőknek, milyen üzenetet kaptam, a két nappal korábbi döbbenettől sem teljesen tértünk még magunkhoz, nemhogy most.

Photo by Rawpixel Ltd on Foter.com / CC BY

Elkezdünk hát kicsit kutatni, nem is kell sokáig menni: a profil, amiről írt nekem, vadiúj. Van neki egy másik, amin látszik, hogy használja (ráadásul mindenki számára látható), semmi szomorkodás nincs rajta. Oké, lehet, hogy csak nem írta ki. Nézzük az ismerősöket: hoppá, van több közös, köztük az egyik neki rokona is. Írok neki: igaz a hír? Mire a kérdezett döbbenten: dehogy is! A srác anyukája teljesen jól van…

A  fiútól kapott üzenetet úgy hagyom, mintha nem olvastam volna, mivel nem voltunk ismerősök, nem engedélyezem az üzenetküldést, kíváncsi vagyok, jelentkezik-e még. Nem, nem ír többet.

Még egy év múlva is beszélünk róla. Hogy vajon miért volt könnyebb számára eltemetni az anyukáját cirka 18 ezer forintért, mint elém állni, és azt mondani: Móni, nem ilyen munkára gondoltam, köszi a lehetőséget. Ennyi, és nem több.

Persze, történt aztán még néhány hasonló sztori, kétszer volt olyan, akinek a kislányát/fiát kellett sürgősen kórházba vinni, valakinek az anyukáját, valaki a gyógyszerét hagyta otthon, szóval, tapasztaltam már sok mindent, és megdöbbent, hogy sokan inkább kamuznak, mint hogy a nem sokkal gázabb igazságot mondják.

Aztán a minap megismerkedtem Watsing Dorival, elolvastam a könyvét, és megvilágosodtam. Emberek, munkaadó társaim! Nézőpontot kell váltanunk, és nem szabad fennakadni ilyen apróságokon. Bár Dori a könyvében kifejezetten a pályakezdőkre fókuszál, hiszen közel 3000 fiatallal dolgozott együtt az elmúlt 7 évben, az általa megadott megoldókulcs nemcsak a 18-20 évesekre vonatkoztatható.

Nekünk, az X generáció tagjainak be kell látnunk, hogy mi tehetünk arról, hogy az Y és a Z generáció tagjai nem úgy kommunikálnak, ahogy azt mi szeretnénk. Mi kezdtük el a multitaskingolást, azaz, hogy egyszerre több dolgot is tettünk: tévézés közben e-mailekre válaszoltunk, messengeren írogattunk, és válaszoltunk a hozzánk szóló családtagnak. A következő generációk ezt folytatták, és az eszközök fejlődésével magasabb szintre emelték – jöttek a közösségi oldalak, alkalmazások, amelyek segítségével a kommunikáció jelentős része náluk áttevődött írásos formába, és ők ezen a területen mozognak biztonságosan. Amint Dori írja: a személyes kommunikáció számukra veszélyes és ismeretlen tereppé vált. Hiszen a szemtől szemben beszélgetésnél azonnal kell reagálni, nincs idő megkérdezni a barátnőt, hogy “szerinted erre most mit mondjak?” És hogy miért hazudnak? Amiért az emberek sokszor: mert azt gondolják, így könnyebben elkerülik a konfliktust.

Photo by Rawpixel Ltd on Foter.com / CC BY

Dori könyve zseniális, valódi megoldásokat kínál a generációs szakadék áthidalására munkaadók és munkavállalók között, de a könyvet szülők részére is kötelező olvasmánnyá tenném, ugyanis amint azt az egyik fejezetben bemutatja, sokszor a túlféltő szülők nem engedik, hogy a felnőtt gyerek valóban felnőjön, leváljon, és felelősséget vállaljon magáért, a munkájáért, a hibáiért. Dori az első ember, akit nem panaszkodni hallottam az Y és a Z generációval kapcsolatos jellemző problémák miatt: nem, ő megértette őket, megtanult a nyelvükön beszélni, és kihozza belőlük a legjobbat. És a könyvében elmondja, hogyan csinálhatod utána. ZS E N I Á L I S.

“Kezd összeállni a kép, hogy nem elvetemült kis szörnyetegek, egyszerűen csak nagyon rövid idő alatt nagyon sokat változott a világ a digitalizációval, és ők tökéletesen idomultak hozzá, mi meg még nem.”

Így is láthatjuk, igen. Vagy moroghatunk tovább, hogy “akkor sem ünnepeljük tapsviharral, ha végre egyszer időben beér a munkába”. A kérdés az, hogy mit szeretnénk: időnkénti idegösszeomlást, vagy motivált munkatársakat; tényleg kérdés?

Még egy dolog, mielőtt bárki megsértődne akár a szülők, akár a fiatalok részéről: kivételek – természetesen – mindig vannak. De a jelenség létezik. 

 

 

Ajánlott cikkek

1 Hozzászólás

  1. Eszembe jutott, hogy maimoni-s korodban mindig kaptam tőled a hírleveleket. Ja, hogy most monisüti vagy….. benéztem a honlapodra és már a 2. cikket olvasgatom. Én – bár nem olvastam a könyvet – nem értek egyet az írójával. Nem kell mindent elfogadnunk a mai őrületből, nem árt, ha egyes dolgokban ragaszkodunk a régi “ízléshez”.
    Nem voltam egy hazudós gyerek, de néha füllentenem kellett. Akkor azt mondta az Édesanyám, ha már hazugságra vetemedsz, legalább jegyezd meg, hogy mit hazudtál (pedig csak egy ártatlan, barátnős találkozóból késői hazajövetelről volt szó és “költöttem” valamit, csak mást mondtam, mint korábban). Akkor rájöttem, hogy nincs és nem is lesz olyan az életemben, amit ne vallhatnék be (meg elég sok melót kell a memorizálásba fektetni, ha erre akarsz berendezkedni, aztán úgyis csak égés a vége), kemény dolgot (lopás, rablás, gyilkosság) pedig úgysem követnék el soha. Akkor miért ne vállaljam be? Nem is bírom elviselni, ha valaki nem adja az arcát az elkövetett cselekményhez vagy kimondott szóhoz. Ebben nagyon szigorú vagyok. Ami a szomorú, hogy az emberek nem jönnek rá, hogy nekik is így kéne tenniük, hanem irigyelnek a támadhatatlanságomért. Magyarul utálnak, mert nem vagyok elnéző és szóvá teszem, mert ezzel legtöbb esetben kárt okoznak másoknak (v. egy ügynek).

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük