Észrevettétek, hogy adós maradtam a tavalyi nyaralásból még valamivel? Bizony, nem fejeztem be, magam sem értettem, miért, de a múlt héten világossá vált: valami még hiányzott ahhoz, hogy az utolsó sztori, a sienai, teljes legyen.
Most (azaz 2020 április végén!) jött meg ugyanis a 120 eurós büntetés, amit a sienai rendőrség le is akciózott 95 euróra kérés nélkül; magyar nyelvű kezelőfelület is van, ahova beléphetsz a neten a levélben megkapott jelszóval, és tudatják veled, mi is volt a “bűncselekmény elkövetésének időpontja” (a miénk 2019. szeptember 1.), illetve, hogy mit is követett el az ember tulajdonképpen – hát persze, hogy behajtottunk valami tiltott zónába végül (aminek az elkerülésére a firenzei bejegyzésemben olyan körültekintően felhívtam a figyelmeteket). Nem vettük észre, komolyan mondom! De bezzeg a kamera látott minket, sajnos, erről fénykép is tanúskodik…
De persze, a város meglátogatásakor, illetve a távozáskor sem tudtuk ezt, úgyhogy több, mint fél évig Siena úgy élt bennem, mint a legklasszabb kirándulásunk mind közül. Na jó, a város csodás, azt most is tartom, de azért… Egyszerűen nem értem, hogyan kerülhette el mindkettőnk figyelmét, hogy tilos zónába mentünk, de gyanítom, hogy csak olaszul volt kiírva, csak viszonylag kis betűkkel. Ha nem, akkor én kérek elnézést.
Na mindegy, ügyesen kitalálták ezt, kártyával fizetheted a neten keresztül a büntetést, aztán borítsa a feledés jótékony homálya, főleg, hogy szükségünk van a szép olasz emlékekre, ki tudja, mikor jutunk el oda újra. 
A fenti képet akkor készítettem, amikor végre találtunk parkolóhelyet (valószínű, hogy már eleve rossz helyen), és elindultunk be az óvárosba. Ketten jöttünk ide, egyébként, tekintettel arra, hogy ez volt nyaralásunk utolsó teljes napja, a gyerekek a tengerhez akartak menni, mi meg biztosan nem, és hát Siena – többek között – még nagyon hiányzott a megtekintendő toszkán városok sorából. Úgyhogy elkészítettük a hagyományos szeptember elsejei fotót, majd a a szokásos reggeli kávé után férjemmel kocsiba pattantunk, és uccu, árkon-bokron, kanyargós utakon át célba vettük Sienát.
Nem fogjátok elhinni, kik hoztak itt először létre települést! Hát persze, hogy az etruszkok! 
A város két legkiemeltebb látnivalója a dóm, és a fenti képen is látható legyező alakú tér, a Piazza del Campo, amely évente kétszer ad otthont a Palio-nak, azaz annak a lovasversenynek, amely oly sok filmben megjelent már, és amelynek mintájára nálunk életre hívták a Nemzeti Vágtát.
A téren leültünk egy kávéra – naná, hogy horror áron, de ezeken a helyeken már csak ez van -, majd teljesen ad hoc módon kezdtünk sétálgatni a teret körülvevő kis utcácskákban. Rendkívül hangulatos, tele fantasztikus épületekkel.
Szóval sétálgattunk, sétálgattunk, és egyszer csak a dómnál találtuk magunkat. A bejáratával szemben helyezkedik el a legrégebbi középkori kórház épülete, a Santa Maria della Scala, amelynek a lábazatát úgy alakították ki, hogy bemélyedéssel folytatódik a fal, vagy hogy is mondjam, a lényeg az, hogy fel lehet rá ülni nagyon kényelmesen, mi is ezt tettük, és innen szemléltük a híres fekete-fehér dómot, illetve a hömpölygő turistaáradatot. Nem volt kedvünk együtt hömpölyögni, ám üldögélni, nézelődni, beszélgetni kicsit annál inkább. 
Szóval üldögéltünk, figyeltük az épületet – teljes neve egyébként Cattedrale
Metropolitana di Santa Maria Assunta -, és ahogy egyre több részletet észrevettünk, úgy döbbentünk meg mind jobban és jobban azon, hogy valami elképesztő, micsoda alkotásokat hoztak létre a középkorban. 
A XII. század közepe táján kezdték építeni, 1179. november 18-án megtörtént az épület pápai felszentelése, de az építés folyt tovább: 1348-ban a nagy pestisjárvány vetett véget annak a nagyratörő tervnek, hogy Firenzének fityiszt mutatva ez a dómépület csupán a kereszthajója lesz majd a véglegesnek, amelyet 50 méter hosszúra, és 30 méter szélesre terveztek. A járvány következtében azonban a lakosság harmada meghalt, sokan elköltöztek, így aztán Siena Firenzével folytatott korábbi pozícióharca eldőlt: utóbbi megerősödött, előbbi pedig lemaradt a fejlődésben. Ennek is köszönhető egyébként, hogy az ódon falak között Firenzével szemben nem a reneszánsz, hanem a középkor művészete köszön ránk állandóan. 
El is lehet fáradni rendesen a nézelődésben… de megéri. A következő nagy felfedezésünk a zsinagóga volt, amire egészen véletlenül bukkantunk. Tudom, tudom, nagy felelőtlenség volt Sienába konkrét terv nélkül érkeznünk, de ez egy ilyen nap volt. Sodródtunk az árral. 
Kívülről viszonylag jellegtelen, belülről állítólag csodásan felújított, ám ezt nem tudtuk megnézni sajnos. Viszont nagyon hangulatos kis sikátoron keresztül mentünk innen tovább, mutatom. 
Egy sütis boltba is betévedtünk, hát persze, és akkor már kóstoltunk is néhány finomságot.
Torta della nonnát (alsó polc), pisztáciás cannolit (középen a zöld), és a jellegzetes sienai süteményt, a panfortét, ami nincs ugyan a képen, de terveim szerint hamarosan közelebbről is megmutatom nektek.
Nem ájultunk el egyiktől sem, egyébként, de van egy olyan érzésem, hogy valami kevésbé turistás helyen kell ezeket megkóstolni, és más lesz az élmény.
Délután öt körül távoztunk a városból – a büntetéssel érkező fotó tanúsága szerint 16:54-kor hajtottunk át kifele jövet valami kamerás ponton. A sok gyaloglás ellenére feltöltődve indultunk vissza állomáshelyünkre, a szintén festői szépségű Casale Marittimóba. Másnap aztán összecsomagoltunk, kirámoltuk a cuccainkat az autókba, és nekivágtunk a hazaútnak. Szomorúan intettünk búcsút Toszkánának, és én titokban reméltem, hogy hamarosan újra visszatérünk majd ide.
Most egyelőre maradnak az emlékek.