Ötévesen tanultam meg olvasni, és kezdettől nagyon szerettem is; általában kényszeredetten hagytam el szobámat a szülői felszólításra, hogy menjek le az udvarra a többi gyerekkel játszani, mert ha épp egy izgalmas könyv kellős közepén jártam, azt bizony nehéz volt holmi udvaron rohangálásért otthagyni.
Aztán, ahogy egyre komolyabb olvasmányok kerültek a kezembe – nem feltétlenül életkoromnak megfelelően -, úgy egyre többször jött szembe ez a hárombetűs szócska a felkiáltójellel a végén: sic!
Megmondjam, mire gondoltam a jelentését illetően? Hogy az előtte leírt dolog olyan butaság, hogy magát a gondolatot is el kell zavarni, mint a macskát, tehát igazából úgy kéne írni, hogy sicc!, de nyilván, valamiért lerövidítették. Nyilván.
Bár ez a magyarázatom néha láthatóan sántított, sokáig megelégedtem vele, mígnem egyszer aztán mégis megkérdeztem apukámat, aki elmagyarázta. Mint ahogy én most az egyik gyerekemnek; persze, nekem könnyebb dolgom van, mint harminc éve apukámnak, mert én csak beírom a google-ba, és máris mondom a pontos meghatározást. Mert ugyan körül tudom írni, de azt nem tudtam, hogy a sic! a “sic erat scriptum” – azaz “ez vala írva” latin kifejezésből ered; általában idézett szövegekben előforduló hibás, vagy szokatlan írásmód esetén jelzik így az olvasónak, hogy a hiba, vagy szokatlanság valóban ott van az idézett szövegben, nem az idéző tudatlansága, tévesztése. De használják úgy is, amire én következtettem kiskoromban: az idézett buta gondolat nem tőlem származik, tényleg ekkora badarságot mondott az illető.
Szóval, sicc!
Image by Amaya Eguizábal from Pixabay
SZIA szeretnék joghurtot készíteni,tudok házi tejhez jutni,és abból készíteném..örülök ,hogy meg találtalak..