A cukrászda telefonszáma:

06301478870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-18

A Google-nak köszönhetően az elmúlt pár napban megelevenedett előttem életünk 2009-től 2015-ig tartó szakasza. Ugyanis figyelmeztetést kaptam az e-mail fiókomban, hogy  a rendelkezésemre álló 15 GB tárhely 98 százaléka megtelt, ha így megy tovább, akkor rövidesen nem fogok tudni további e-maileket fogadni,  így aztán elkezdtem a törölgetést legrégebbieknél, és úgy haladtam időben előre. Két nap alatt 2009-től 2015-ig jutottam el, kitöröltem közel 1000 levelet, és nyertem 2 GB-ot. Kettőt…

De most legalább a közvetlen vészhelyzet elhárult, a további 2500 e-mail átnézése nem annyira sürgős.

Ellenben számtalan szebbnél szebb gondolat jutott eszembe, miközben régi levelezéseimet olvastam. Az egyik, amin nagyon meghatódtam: mennyi remek olvasóm volt és van nekem! Rengeteg pozitív visszajelzés az írásaimmal kapcsolatban, akár receptek, akár a családi élet nehézségeiről/örömeiről szóló posztokra érkező reagálások. Kaptam régi, teljes szakácskönyveket beszkennelve, még a mai napig nem olvastam el mindegyiket, és ezért őrzöm őket, remélve, hogy hamarosan sor kerül rájuk.

Aztán, történt egyszer, hogy egy hozzám meglehetősen szigorú olvasóm elég erőteljesen leszólt egy bizonyos eset miatt, amiből ő azt a konzekvenciát vonta le, hogy nemcsak, hogy nem vagyok elég jó anya, de nagyon ciki, hogy ezt még le is írom. Az ő hozzászólását követően kértem meg akkori kedves olvasóimat, hogy küldjenek cikis sztorikat, amik pontosan azt bizonyítják, hogy egyikünk sem tökéletes – ebből született a Napi ciki rovat.

Máig őrzök olyan sztorikat, amiket a kicsit erős szókimondásuk miatt nem mertem kitenni a blogra, noha mint gyerekekkel kapcsolatos történetek, aranyosak volt. Most sem volt szívem kitörölni őket.

Aztán ami bizonyára a legtöbb helyet foglalja: az egymásnak küldözgetett családi fotók, videók. És hát bevallom, nagyon elérzékenyültem; hogy te jó ég, megnőttek a gyerekek. És hogy mennyire aranyosak voltak akkor IS, mert most is azok, csak hát már nem kicsik. És annak ellenére, hogy nem éltünk igazán jó anyagi körülmények között, nem tudtunk utazni, nyaralni, sőt, küzdöttünk, mint malac a jégen, szóval, ennek ellenére mennyi jó emlék köszön vissza a képekről.

Zsófi és Bence évnyitó után. Nem mostanában…:-)

Aztán, magamat nézve a képeken, mindig tanulságos, és ha csak ezt az egyet meg tudnám értetni a lányaimmal, már nem éltem hiába: emlékszem, mennyire elégedetlen voltam a külsőmmel mindig. Hogy nagy a fenekem, vastag a combom, a karom, és a többi – miközben a korábbi képeimet nézve egyszerűen fogom a fejem, és nem értem: mi volt a bajom magammal? Hogyan lehetne megértetni a nőkkel/lányokkal, hogy ne csak évekkel később lássák szépnek a korábbi önmagukat? Valamit a fejünkben át kell kattintani, de nagyon. Hiszen az élet elszalad, és a végén mire emlékezünk vissza? Az örök fogyókúrákra? A folyamatos elégedetlenségre? Hogy jaj, kövér vagyok, nagy a hasam, eláll a fülem, MEG A HAJAM IS MILYEN? El kell érnünk, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben akkor is, ha a méreteink nem XS-esek, na meg persze akkor is, ha azok. Mert hogy nem ezen múlik a szépség, hanem az valami egészen más, belülről jövő kisugárzás, ami képes szépnek láttatni a széles csípőt, vagy a vastag karokat. Aztán, az e-mailek olvasgatása közben elém került a tortasütés kezdeti időszakának levelezése – sok-sok ötlet, hogy mit kellene kipróbálni, amiből nagyon sokat meg is valósítottam, és átdolgozva a mai kínálatunknak is része. Megelevenedtek a keszthelyi egyetemen töltött éveim, 2014-ben végeztem el a BSC közgazdász szakot, és most, sokak által elítélt módon ugyan (én is a nyelvvizsga-követelmény eltörlésének kedvezményezettje vagyok), de kézhez kaptam a diplomámat. Két középfokú szakmai nyelvvizsgát kellett volna tennem, egyre még lett volna kapacitásom, de kettőre nem. Induló vállalkozás, négy gyerek, blablabla, nem magyarázom. Nem ment, és kész. Kicsit úgy érzem, végre egyszer a rendszer nekem is kedvezett valamiben. Talán, ami miatt a nosztalgiázás most a szokásosnál is erősebben hat rám, az az, hogy elsőszülöttünk, Nóri a jövő héten férjhez megy. Ebből a perspektívából visszatekinteni az elmúlt pár évtizedre, hát hogy is mondjam, olyan borzongató. Szempillantás, vagy, na jó, pár pislogás alatt elmúlt 24 év. Küzdelmek, kudarcok, sikerek, sok-sok mosoly, nevetés, de könnyek és bánat is.

Ilyen az élet, bizony.

 

 

 

 

Ajánlott cikkek

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük