A cukrászda telefonszáma:

06301478870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-18

Hát ez is eljött, legidősebb gyermekünk, Nóri végleg kirepült a fészekből, a múlt héten férjhez ment, és innentől már ugye elsősorban a férjéhez tartozik, mi pedig szépen hátrébb léptünk, ahogy kell.

Fotó: Simon Teodóra

Az esküvő hetében olyan érzelmi szélsőségeket éltem meg, mint még soha, vagy nem is tudom, talán nagyon régen. Elkapott az “állítsátok meg a világot, ki akarok szállni”-érzés, amikor egyedül autóztam, váratlanul rám tört a sírás, zaklatott voltam, és azt hiszem, még magammal is összevesztem volna, ha egyáltalán szóba álltam volna velem.

Fotó: Simon Teodóra

Nem ismertem magamra. Ugyanis viszonylag kiegyensúlyozott ember vagyok, jellemzően nem veszekszem, most sem veszekedtem, de sokszor csak tömködtem vissza magamba a szavakat, hogy meg ne bántsak olyanokat, akiket valójában nem is szeretnék.

Fotó: Simon Teodóra. Smink: Fodor Piroska, videó: Kövér Bence

Mi lehet a bajom? – kérdeztem magamtól (meg aztán a férjemtől is). Hiszen a leendő vejemet szeretem, tisztelem, minden szempontból jónak tartottam a lányom döntését – ez tehát nem lehetett a gond. Azt, hogy Nóri kirepül, egyébként időszerűnek gondoltam, és egyébként is, ostobának, rövidlátónak és önzőnek tartom azt a szülői attitűdöt, amikor inkább magukhoz akarják kötni a gyereküket, mint hogy hagynák a saját pályáját futni. Én szívből kívántam neki, hogy fusson, fusson azzal az emberrel, akit szeret, mégis fészkelődtem, rosszul éreztem magam a bőrömben. Olyan gondolatok fogalmazódtak meg bennem, hogy egyáltalán, érezhetem majd én jól magam a lányom esküvőjén? Vagy most már egy darabig így maradok, és szenvedni fogok esetleg végig?

Fotó: Simon Teodóra

Aztán egyszer csak rájöttem. Ugyanaz történt velem, mint amikor a negyedik császármetszés, azaz Zsófi születése előtt közölte velem az orvos, hogy oké, Mónika, akkor azt tisztázzuk, hogy ez az utolsó, itt a vége, nincs több gyerek. Rendben, persze, mondtam, mondtuk akkor, hiszen amúgy is négyet terveztünk, négyet felnevelni is derék, mégis, amikor hazamentem a kórházból, mérhetetlen szomorúság tört rám, hogy nem lehet több gyerekem, még ha akarnék, akkor sem.

Fotó: Simon Teodóra

Most pedig az tudatosult bennem: szülőként nekem itt a vége. Eddig tartott az én kompetenciám, eddig tartott az én (vagyis a mi) nevelésem (nevelésünk), amit eddig én hozzá tudtam tenni a lányom fejlődéséhez, mindenféle szempontból, azt eddig tehettem meg. Ha elmulasztottam valamit, akkor az el van mulasztva, ha rosszul csináltam, már nem javíthatom ki, ha keveset adtam valamiből, már nem tudok többet, innentől már nem az enyém/miénk. Jó, persze, egy ideje amúgy is felnőttként kezeltük (nyilván), tehát ilyen módon már nem volt a miénk, de azért elsősorban még mégis hozzánk tartozott.

Fotó: Simon Teodóra

Azt hiszem, ez az érzés nyomasztott. És aztán az esküvő előtti este ez a borzasztó nyomasztó érzés elmúlt – a helyét átvette a várakozás öröme és a nyugalom. Kérdezték is másnap tőlem többen, hogy “izgulsz?” Mire azt tudtam mondani, hogy nem, igazából már nem – a kocka el van vetve.

Fotó: Simon Teodóra

Az esküvő pedig fantasztikus volt. Helyszínül a rizapusztai Tölgyes Kúriát választották/tuk, az is szempont volt, hogy mindent megcsinálnak egy helyen, nekünk nem kell semmivel bajlódni, ami, tekintettel az igencsak jól elindult szezonra, nagy kincsnek bizonyult. Az időjárás nem is lehetett volna jobb, a vendéglátás gondoskodó, a dekoráció kifinomult, az ételek finomak voltak. A sütit mi vittük… 🙂

Fotó: Simon Teodóra

Nos, azóta is jól vagyok, már amennyiben ez érdekes, persze. De ha a magam szempontját nézem, akkor igen, megnyugodtam, kiment belőlem minden feszültség, és boldog anyós lettem. De ezért egy kicsit küzdenem kellett magammal…

 

 

Ajánlott cikkek

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük