Szívügyem, vagy inkább, mondhatom a kollégáim nevében is, szívügyünk, hogy a kisgyermekekkel cukrászdánkba érkező szülők is nyugodtan tudjanak kávézni, sütizni.
Éppen ezért, már a két évvel ezelőtti nyitásunkkor létrehoztunk egy aranyos gyereksarkot, amit több kedves vendégünk meg is töltött jobbnál jobb játékokkal, és hálás szülők sokasága mondott nekünk köszönetet az ötletért, mert tényleg nyugodtan tudtak egy kicsit beszélgetni, a gyerekeik nagyon jól elfoglalták magukat a játékokkal. Idén, nyár elején gondoltunk egy merészet, és sokkal nagyobb helyre, a teraszra költöztettük a játszósarkot, több játékkal, könyvvel, mindenféle jóval.
Azonban, míg a kis játszósaroknál annyira nem tűnt fel – nem volt ennyi játék sem -, most meglepődve tapasztaltuk, hogy bár nem ez a többség, de mégis, bizony gyakran marad óriási rumli az önfeledten játszó gyermekek után, ám ez a kisebbik baj, a nagyobb probléma, hogy a rombolás is egyre nagyobb méreteket ölt.
Nagyon szomorú ezt látnom, mivel azért ez a jelenség meglehetősen sok kérdést vet fel. Az egyik, hogy ma már ennyire nem “divat” megkövetelni a gyerekektől, hogy amit szétszórnak, azt rakják is össze? Hogy a máséra még inkább kellene vigyázni, mint a sajátra?
Ha ezeket az alapvető dolgokat szülőkként nem tanítjuk meg a gyerekeinknek, óriási hibát követünk el. Mit tanul meg a gyerek a rendrakásból? Azt, hogy a cselekedeteknek következményük van. Ha szétszórta, össze kell szedni. Ugyanígy, ha tönkretesz valamit, arra is fel kell hívni a figyelmét, hogy ezért valaki pénzt adott, és ő most valakinek kárt okozott – amiért bizony illik vállalni a felelősséget. Ha a szülő inkább cinkosa lesz a gyereknek – nem szólunk senkinek, gyere, tűnjünk el gyorsan – azt erősíti, hogy meg lehet úszni a cikis helyzeteket azzal, hogy ha úgy teszünk, mintha nem is mi lettünk volna.
Pedig végsősoron nem.
Amit az életem elmúlt 30 évében, azaz amióta jogilag felnőtté váltam, megtanultam: mindenki visszakapja az élettől azt, ahogy másokkal viselkedik. Ha hazudik, ha lop, ha csal, akkor becsapják, megkárosítják, megcsalják őt is, de lehet, hogy egészen más mértékben, mint ahogy ő tette.
Na jó, belátom, kicsit messzire jutottam a játszósarki rendrakástól.
A lényeg, hogy nem akartunk valamiféle rideg szabályzatot, használati útmutatót írni, ezért kitettünk egy asszertíven kommunikáló táblát, amelyben megpróbáltuk kedvesen a szülők tudtára adni, miért is lenne fontos, hogy mindenki rendet tegyen maga után a játékok között. Az asszertivitás lényege az, hogy kifejezzük érzéseinket, vágyainkat, de tiszteletben tartjuk a másokét is. A táblánk szövegével is arra próbálunk rávilágítani, miért is jó az mindenkinek, ha a játszósarok legalább viszonylagosan rendben marad…
Bízom benne, hogy sikerülni fog.
Az ötgyermekes családban felnőtt fiatal kolléganő azért, miután elolvasta, megkérdezte: de Móni, ha ez nem működik, akkor majd kiírjuk rendesen is?