A cukrászda telefonszáma:

06301478870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-18

Szentendrével kapcsolatban osztálykirándulásos emlékeim voltak, majdnem kizárólag csak annyi, hogy be kellett menni a Kovács Margit múzeumba annak ellenére, hogy a tizenéves társaságot pont nem érdekelte a kerámia, nekem egész egyszerűen nem tetszett, de ezt soha senkinek nem mertem nyilvánosan bevallani, mert éreztem, hogy nagyon ciki ilyet kimondani, amikor a Szentendre név hallatán mindenki azt vágja rá elsőként, hogy Kovácsmargit, mert hát nemcsak minket, még jócskán az utánunk következő generációkat is szorgalmasan vitték a múzeumba.

Aztán, Budapesten tanuló főiskolásként, amikor csak annyi pénzem volt, hogy egy-egy kávét megigyak valahol, és álmaim netovábbjai között szerepelt, hogy ha majd egyszer sok pénzem lesz, megkóstolom végre a svéd húsgolyót az Ikeában – nos, akkor is, legalább volt bérletem, felültem a HÉV-re, kimentem a szentendrei Duna-partra, és miközben néztem, hogy úszik el a dinnyehéj, kutattam a jövőmet, és abban bíztam, hogy egyszer visszatérek ide, és nemcsak a mindenki számára elérhető Duna-partig jutok, hanem gondtalanul megvacsorázom majd akár az Aranysárkányban.

Hát erre, mit ad Isten.

Az előző részben elmeséltem, hogyan is sodródott a családi nyaralásunk helyszíne Szentendrére, most tehát onnan folytatom, hogy mintegy előőrsként, a családból hárman érkeztünk meg a városba: a férjem, Zsófi és én.  Bálint és Bence csak a következő napon tudott hozzánk csatlakozni, ők Pécsről érkeztek, mivel ott tanulnak, és az egyetem, ha nagyjából online oktatási rendszerben is ugyan, de mégis csak elkezdődött. Tehát, leparkoltunk az ötünk számára lefoglalt apartman előtt, a tulajdonostól kapott kóddal pillanatok alatt bejutottunk – és azonnal konstatáltuk: ez ötünknek kicsi lesz. Az első éjszaka hármunknak még rendben, na de a további négy itt, teljes létszámban – elképzelhetetlen. Rögtön bújni kezdtük a szálláskereső oldalakat, majd találtunk az egyik közeli hotelben egy jó kis szobát, odamentünk, kivettük kettőnknek arra a négy éjszakára, amikor már öten leszünk. És amint kiderült: roppant optimális nyaralási formát valósítottunk meg ezzel, együtt is voltunk többé-kevésbé felnőtt gyerekeinkkel, meg azért mégsem. Zseniális húzás volt.

Reggelenként találkoztunk a megbeszélt reggelizőhelyen – nem volt belőlük sok, egyébként. Rövid tartózkodásunk alatt a következőket fedeztük fel – és most olyan sorrendben mondom, ahogy ajánlom őket. Előre bocsájtom: igazán jó kávét egyik helyen sem ittunk. Ide valahogy nem ért el a kávézó-forradalom, egyetlen, magát speciality kávézónak valló helyet találtunk, de a nyitvatartása sajnos olyan hektikusan alakult, hogy egy alkalommal ittunk ott kávét – tény, hogy kimagaslott az összes többi közül.

  1. Dalmát szamár – ide visszatértünk utolsó reggelünkön is, ár/érték arányban ez volt a legjobb – és a helyiek is ide látogattak a legnagyobb számban. Egészen finom meleg reggelik, kedves kiszolgálás, ha még a kávé is jó lenne, akkor 10 pont.
  2. Christine – a Duna-parton található, az árai is olyanok, a kilátást is megfizetjük, na de hát, ha nyaralunk, akkor miért is ne? Olaszországban, vagy a horvátoknál is kifizetnénk, ne pont honfitársainktól sajnáljuk. Korrekt reggeli, pincérünk kicsit rohanós-kapkodós, vállán a világ összes terhe, már-már megsajnáltam, de aztán éppen aznap láttam őt, lelkesen udvarolt az egyik közeli étterem pincérnőjének, és hát látszott, hogy érzelmei viszonzásra találtak, szóval akkora baj mégsem lehetett.
  3. Príma Pék pékség, Dumtsa Jenő utca – szendvicsek, pékáru, kávé – és le is lehet ülni. Korán nyit, ezért a helyiek szintén szívesen üldögélnek itt reggel, munkába indulás előtt.
  4. Panificio Il Basilico, azaz Szabadfi Szabi, vagyis Szabi_A_Pék pizzázója, péksége, reggelizője. Mit is mondhatnék? Szabi videóin keresztül tanultam kovászos kenyeret sütni a karantén időszakban. Felnézek rá. Értékelem, amit létrehozott. Egyúttal, fáj a szívem a szentendrei üzletéért. Valószínűleg nincs arra kapacitása, hogy személyesen itt legyen, olyannyira, hogy pékség itt nem is működik, Budapestről hozzák a pékárut, de engem ez nem zavar. Megértem. Én is vállalkozó vagyok, tudom, hogy a racionalizálás fontos, nekem attól nem esik rosszabbul a kifli, hogy nem Szentendrén sütötték meg, hanem Budapesten. A kiszolgálás aranyos, egy fiatal fiú minden igényünkre odafigyel, a zenét lehalkítja, mert kicsit hangos, tényleg, én is felvenném a srácot. De a szakácsot nem. Soha nem hoztak még ki nekünk olyan tükörtojást, mint amit itt, kemény volt a teteje, kopogós kemény, nem is értem, hogy sikerült így, mert az alja viszont nem volt megégve – nem én kértem, én küldtem volna vissza azon nyomban, de a családom illetékes tagjai nem. Ami a legjobban fájt, hogy 1800 forintot fizettünk a három tojásból készült produkciókért, a Dalmát szamárban ugyanez értékelhető minőségben pont egy ezressel kevesebb. 1800 forintot úgy lenne szabad elkérni egy háromtojásos tükörtojásért, rántottáért, hogy abban akkor hiba nincs. Mert mellé egyébként Nespresso kávé van, tehát az összes reggelizőhely közül itt a legjobb, mert ez legalább mindig, mindenhol ugyanolyan. Az összes szentendrei reggelink közül itt fizettünk legtöbbet, 14 ezer forintot 5 fő reggelijéért – csalódott voltam, mert még csak nem is volt jó. A kiszolgálás, a fiatal srác, ő igen.

Ennyi korán nyitó helyet sikerült felfedeznünk az 5 reggel során, amit a városban töltöttünk.

Reggeli alatt általában az történt, hogy a család elé tártam felfedező terveimet, azaz, hogy mit javaslok megtekintésre, amit aztán vagy elfogadtak, vagy nem. Amit mindenki szeretett: az ódon utcákon történő sétafikálás.Szentendre belvárosa elég hamar abszolválható, ez azért jó, mert aki hajlamos arra, mint én, hogy egész nap menne, mint a mérgezett egér, mert mindent látni akar – pár nap alatt ő is kiolvassa a várost, utána pihenhet. Kaptam a Facebook oldalamon egy nagyon klassz ötletet: a HellóVáros alkalmazás játékosan fedezteti fel velünk Szentendrét (illetve még Pécset, Balatonfüredet és Siófokot), úgy, hogy közben egy csomó érdekességet is a tudomásunkra hoz. Onnan tudom, például, hogy a Duna-parton álló Köszöntőszobor helyiek által adott kedves beceneve a Szerelmes villáskulcsok.

És tényleg…

Innen indul a játékos séta, minden állomásnál kapunk egy kérdést, és ha azt jól megválaszoltuk, akkor mehetünk tovább a következő állomáshoz. Nekem tetszett a játék! Az egyik állomásnál tudtam meg azt is, hogy a legendás Kovács Margitnak pont semmi köze sem volt Szentendréhez: Aczél György, aki a Kádár-érában a kulturális élet fölött “uralkodott”, ide álmodta meg a sikeres keramikusnő múzeumát. Kovács Margit pályája már a Horthy-korszakban szépen ívelt felfelé, és népszerűsége töretlen maradt a szocialista Magyarországon. Aczélék három helyszínt ajánlottak fel a számára, a művésznő választás arra a Vastagh György utcai házra esett, amelyben a mai napig láthatóak a művei. A házban lakóknak a frissen épült szentendrei lakótelepen adtak lakást a majdnem Duna-parti ház helyett… Az épületet, és az egész kiállítást 2011-re teljesen felújították, kibővítették.

Sajnos, elfelejtettem lefotózni az épületet, hogy ezt a fotót a wikimédiáról vettem kölcsön.

És, hát most mondjátok meg, mit tegyek? Azt ígértem, hogy egy bejegyzés lesz Szentendre, slussz-passz, de már most túl vagyok 1000 szón, amit a Google szerint már senki nem olvas el, mert túl hosszú… Muszáj két részre szednem. Bocsi. Még egy rész lesz. Abban beszélek az általunk meglátogatott múzeumokról, látványosságokról, a visegrádi hajózásról, az összes étteremről, ahol csak ettünk. Remélem, hogy minderre egy rész elég lesz…

 

 

Ajánlott cikkek

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük