Legutóbb említettem, hogy a szentendrei nyaralás alkalmával, az ottani szuper könyvesboltban megvettem Rubik Ernő könyvét, amelynek az a címe, hogy “A mi kockánk”. A könyvben a szerző leírja a kocka születésének, népszerűvé válásának folyamatát, hullámait, és még sok egyéb mást is – gyermekkori emlékeket, családi sztorikat, és sok-sok mélyenszántó gondolatot.
Mivel a szuperluxi szállásunkon olyan puha volt a matrac, hogy gyakorlatilag estétől reggelig fájt rajta a derekam, korán felkeltem, kiültem a szintén luxi, dunai panorámás teraszra, és olvastam. Itt:
Aztán, 7 órakor leballagtam a recepcióra, ittam egy kávét, beszélgettem a recepcióssal, majd sétáltam vagy negyven percet, amíg a család többi tagja is felébredt. Egyik reggel Rubik Ernő következő gondolatát olvastam – majd séta közben is ezen mélázgattam:
“A kudarc sosem kellemes, ám természetes velejárója minden gyakorlati dolog elsajátításának, s mint ilyen, intellektuálisan igenis pozitív, még ha emocionálisan felettébb fájdalmas is tud lenni.
Az életben semmiből sem tanulhatunk annyit, mint a kudarcból. Meg kell legyen bennünk a bátorság, hogy hibázzunk, mert hibák nélkül lehetetlen bármit is igazán jól csinálni. Elsőre semmi nem megy tökéletesen. Az a lényeg, hogy a kudarcra úgy tekintsünk, mint a kreatív kaland velejárójára, és próbáljuk meg értelmezni a kudarchoz vezető együtthatókat.”
Végiggondoltam, hogy kudarcok nélkül igazából fogalmam sincs, hol tartanék ma. Megpróbáltam felidézni igazán fájó helyzeteket, és rá kellett jönnöm, hogy azok olyan akarást és erőt adtak nekem, amelyeknek (is) köszönhetően az lettem, aki ma vagyok. Persze, Pál apostol szavaival élve “nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék”, biztos vagyok benne, hogy további kudarcok és sikerek várnak rám, mert az élet ilyen – és ezt senki nem spórolhatja meg.
Nem spórolhatjuk meg a gyerekeinknek sem. Nem menthetjük meg őket a rossz döntéseiktől, nem oldhatjuk meg helyettük a saját problémáikat. Ha mégis megtesszük: a saját felnőtté válásukat késleltetjük, és azt érjük el, hogy azokat a pofonokat, amelyeket tizenévesen kellett volna kapniuk, huszon-, harmincévesen kapják meg, és sokkal rosszabbul fogják viselni.
Bitang nehéz végignézni, ahogy a gyereked szenved. Néha úgy érzed, a szíved szakad meg érte. De hagynod kell, hogy harcoljon, ne építsd ki benne a mechanizmust, hogy majd apu/anyu megoldja úgyis. Mit tehetünk szülőként? Ott vagyunk, ha kellünk. Ha segítséget kérnek, segítünk. Tanáccsal, jó szóval, kávéval, sütivel, együtt hallgatással, az értük mondott imákkal. De nem oldjuk meg helyettük. Nem a mi harcunk. Nem a mi életünk. Akármilyen kegyetlenül hangzik is.
Hát ezen méláztam, miközben a kis japán kertet vettem szemügyre. 
Amúgy pedig, ajánlom Rubik Ernő könyvét. Nem mondom, hogy könnyű olvasmány, de megéri elolvasni, és elgondolkodni a szerző mondatain.
