A Balaton-felvidék tanúhegyei közül talán a legkevesebbet emlegetett a Haláp-hegy. November elején jártunk ott az időközben Csi-ni túracsoportra keresztelt (Csilla-Móni), egyelőre kéttagú formációnkkal (plusz a két csoki labrador, Manci és Morgan), és el is határoztam, hogy mielőbb a figyelmetekbe ajánlom mint családbarát kirándulási célpontot, amíg ilyen klassz idő van, érdemes ellátogatni oda.
Sajnos, mostoha sorsra jutott a többi tanúhegyhez képest, ugyanis a tetejét konkrétan lebányászták. Innen vitték a bazaltot a ferihegyi kifutópálya, valamint az M7-es építéséhez, továbbá a budapesti utcákra is került macskakő formájában. A Badacsonyhoz, vagy a Szent György-hegyhez hasonlóan így nézett ki a Haláp az ’50-es években:
És így néz ki most:
Forrás: wikimedia
Szegény hegy messziről olyan, mintha valami óriások lerágcsálták volna a tetejét. Szerencsére azért maradt egy kitekintésre alkalmas panorámacsúcs, ahonnan körbenézhetünk – de addig sem unalmas a túraút. Tapolca irányából érkezve, Zalahalápon átautózva, pont a falu végénél kell jobbra felfelé kanyarodnunk az erdőbe. Meglepően sokáig megy fel az út, már-már azt hittük, egyenesen a hegy tetején fogunk parkolni, de azért nem… Szépen kialakított parkoló várja az autókat, onnan egy sorompóval lezárt úton indulunk el – sorompónál tábla hívja fel a figyelmet arra, hogy innentől ez a bánya területe, de saját felelősségre látogatható. 2019-ben egy 3 kilométeres, 10 állomást magába foglaló tanösvényt adtak át itt, amely gyerekekkel is könnyen teljesíthető, nincsenek hosszas emelkedők, fárasztó szakaszok.
Mindjárt az út elején egy kis asztalos-pados helyhez érkezünk, ahonnan máris élvezhetjük a csodás kilátást.
Itt készítettük el az elengedhetetlen rugelachos-pogácsás-kávés fotónkat, persze Manci és tesója, Morgan aktív részvételével.
Innen indultunk tovább a tanösvényen. Egy darabig a többi tanúhegyet láttuk, majd beértünk az erdőbe, ahol a mohával borított kövek vonták magukra a figyelmünket. 
Nagyon érdekes, hogy az ember egyszer csak egy 10-15 méter magas fallal körülvett teknőben találja magát, és akkor rájön, hogy a kivájt hegytetőn sétálgat – egészen rendkívüli, szürreális élmény.
Ezen a bizonyos magas falon különleges geológiai képződményeket figyelhetünk meg, ahogy a bazaltszálak elhelyezkednek egymáson, egymás mellett. 
A teknőből a megmaradt kis csúcs felé haladva találjuk az Ébredő Vulkán szoborparkot.
Lépcsősoron jutunk fel a kilátóponthoz.
A csúcsról szétnézve monumentális látvány tárul elénk, sorban látjuk a tanúhegyeket, az idő urait.
Engem teljesen lenyűgözött, eddigi túráink közül ez volt számomra a legszebb. Pedig jártunk már a Csobáncon, a Szent György-hegyen, a Badacsonyon, és bár mindegyikről fergeteges panoráma nyílt a környező tájra, ez valahogy egészen különleges volt.
A kirándulást ezúttal is egy klassz ebéddel koronáztuk meg, a tapolcai Tópart Bisztrót látogattuk meg, és nagyon finomat ettünk. 
A múltkor már említettem, hogy gyűjtöm Balatonnál, vagy a Balatonhoz közeli településeken működő, télen is nyitvatartó jó helyeket, nos, erre az én kis szubjektív listámra ez az étterem is felkerült. Ezekkel az éttermekkel kapcsolatban most is hangsúlyozom, hogy a személyes véleményemet osztom meg velük kapcsolatban, amiért semmiféle ellentételezést nem kapok, nem várok el, mert nem ezért írok róluk. Pusztán csak azért, hogy ha megkérdezik tőlem, hogy “tudsz ajánlani valami jó éttermet a közelben?” – akkor tudjak mit mondani… 🙂
