Amint azt meséltem, mostanában túrázom, elsődleges célként a Balaton-felvidék tanúhegyeivel ismerkedem. A legnagyobb élményt eddig a Haláp-hegy nyújtotta, de most felzárkózott mellé, vagy mondhatom, talán meg is előzte a Tóti-hegy.
Ez a legkisebb a tanúhegyek közül, 346 méter magas, és a túra elején úgy is érzi az ember, hogy könnyed sétagalopp lesz az egész – és ez még egy jó darabig így is tűnik.
Először is a kérdés, hogy honnan közelítsünk: előzőleg azt olvastam, hogy a káptalantóti temető utcáján kell felmenni, és onnan lehet a hegyre jutni. Aztán Káptalantótiban összefutottam egy ott élő ismerősömmel, aki közölte, hogy ez hülyeség, illetve akkor nem az, ha a célunk a minél hosszabb és fárasztóbb túra. Sokkal egyszerűbb – mondta nekem -, ha az Istvándy pincészetnél behajt az ember, és vagy ott mindjárt leparkol, vagy kocsival továbbmegy, és a Hegymög-dűlő felé mutató tábla iránymutatása szerint még párszáz métert tovább halad, aztán leparkol. Én így tettem. Szürkemarhák legelésztek a villanypásztorral leválasztott területeken, Mancit, a kutyánkat roppant módon érdekelték ezek a hatalmas állatok. Egy darabig mellettük haladtunk szépen felfelé az ösvényen. 
Be kell vallanom, kétszer vágtam neki a hegynek. Először – nem gondoltam át a dolgot -, egy ködös napon autóztam el Mancival a helyszínre (lásd ezt a fenti képet). Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, aznap jelentették be a járványügyi helyzet miatti szigorításokat, a kijárási tilalmat, meg hogy csak elvitelre lehet akár nálunk is vásárolni – de legalább az elvitel maradt. Nos, nekivágtam a hegynek, de egyszer csak úgy éreztem, mintha egy Hitchcock-filmbe csöppentem volna. Mentem felfelé, elhagytam a kőbányát, és a távolban sűrűsödő ködtől csak még tompább volt a csend, ami körülvett. 
Nem szépítem, félelmetesnek éreztem akkor ott, egyedül – vagyis Mancival -, úgyhogy a csúcsra mászás előtt megfordultam, mert hát minek is másszak fel, gondoltam, úgysem látnék semmit. Inkább visszajövök legközelebb – folytattam tervem szövögetését, és el is döntöttem, hogy kihasználom az alkalmat, ha már úgyis erre járok, még egy jót eszem Badacsonyban a Borbarátokban, ki tudja, mikor jöhetek vissza legközelebb… November 9-e volt, a Márton-napi menüsor nemrég lépett életbe. Hát libacomb lett lila káposzta rétessel. Hamáregyszer.
És milyen jól tettem! Két nap múlva már nem lehetett, és ugye azóta sem… Nekem eléggé hiányzik; az étterembe járás nem lehetséges, de legalább kirándulni tudunk. Úgyhogy kicsit több, mint egy héttel később Mancival együtt újra nekivágtunk – ezúttal szép tiszta időben, napsütésben.
Érdemes volt kivárni a tiszta időt.
Útközben is csodás kilátást kapunk időről időre, kényelmesen halad felfelé az ember, nem is meredek, mígnem az utolsó 80 méter aztán jól megdolgoztat. Olyan meredekre vált az út. hogy az ember csak kapaszkodik.
Aztán amikor felérünk a hegytetőre, akkor meg csak nézünk nagyokat.
A hegycsúcsra ettől a ponttól még kell mennünk vagy harminc métert, de az már csak sima menetelés, nem mászunk felfelé. 
360 fokos körpanoráma, látni a Balatont, az összes tanúhegyet, sőt, tiszta időben még távolabbiakat is. 
A legmagasabb pontot itt is kőkocka jelzi. Promócijóóóóóó!
A következő képen pedig nagyon örülök annak, hogy végre nem fújta a szél az arcomba az összes hajamat, és hogy lefényképezhettem magam a hátam mögött a Csobánccal, sőt, ha kicsit jobban megnézitek a képet, a Csobánctól balra látható a Haláp-hegy, amelyről a múltkor áradoztam annyit.
Sokat időztem itt fenn, elfeledkeztem egy kicsit minden bajról. Hálás voltam azért, hogy ilyen helyen élek, hogy egészen páratlan látványban lehet részem akár minden nap. 
A Tóti-hegyet nem annyira családos kiránduláshoz ajánlom, egyrészt, a csúcsra mászás tényleg nagyon fárasztó, másrészt figyelni kell a hegytetőn, nehogy lezúgjon az ember. De akit a kilátás vonz, aki szeret szembesülni azzal, hogy mi, emberek, micsoda kis porszemek vagyunk, és hogy ez a körülöttünk levő világ milyen fantasztikus – dacára annak, hogy mint emberiség, azért elég erősen dolgozunk a tönkretevésén -, az menjen, lásson, csodálkozzon.
