A cukrászda telefonszáma:

06301478870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-18

Amikor néhányszor megemlítettem a férjemnek, hogy jó lenne ide egy macska, a fajjal szemben érzett ellenszenve mellett mindig azt fogalmazta meg, hogy “a Manci széttépné”. Valóban, minden jel erre utalt olyankor, amikor az udvarunkba tévedő cicákat Manci – a mi kétéves csoki labradorunk – hörögve kergette, amíg csak el nem tűntek a kerítés túloldalán.

– De a saját macskánkkal biztosan más lenne – mondtam mindig, igaz, kicsit bizonytalanul, ám bízva Manci alapvetően jámbor természetében. Nos, az első találkozás nem ebbe az irányba mutatott… A kis dobozban érkező cicára Manci a már ismerős hörgéssel akarta rávetni magát, de mivel engedelmes úgy alapjában véve, ezért vissza tudtuk parancsolni – noha nem értette a szitut. Így aztán Pedrót, a kis 8 hetes cicát felköltöztettem a hálószobánk melletti, amolyan gardróbszobába. Nem volt még macskánk, és meglepődtem azon, hogy ezek a pici kis kölykök már tudják használni az almot – egy baleset sem történt, Pepe az első alkalomtól az alomtálcába járt a dolgát elvégezni. Mármint kakilni, pisilni. Cserébe viszont rettegett minden zajtól, hirtelen mozdulattól, első nap folyamatosan a függöny mögött tanyázott, amikor pedig az ajtó túloldalán érdeklődő Manci ugatni kezdett, úgy éreztem, mindjárt infarktust is kap. De volt kidolgozott stratégiám, és éreztem, hogy működni fog.Megmutatom nektek is, hátha valakinek jól jön…

  1. nap: Teljes izolálás

Muszáj volt a macskának nyugalmat biztosítani, szegény kellőképpen meg volt ijedve az új környezet miatt. Úgyhogy, miután beköltöztettük a fent említett helyiségbe, játékkal próbáltuk előcsalogatni a függöny mögül. Elláttuk kajával, vízzel, és túl sokat nem hagytuk egyedül, szívesen játszott a jelenlétünkben a fapálca végére kötött szalagokat kergetve, egyre vagányabban szaladt, ahogy lobogtattuk a szalagokat az orra előtt.2. nap: Ismerkedjetek egymás szagával!

Második nap egy időre Pedrót egy másik szobába csuktam, Mancit pedig beengedtem oda, ahol addig tanyázott a cica, és ő azonnal bősz szaglászásba kezdett. Feldúltan mászkált össze-vissza, kereste a macskát, de hát persze, nem volt ott. Fél órán át biztos, hogy nyitva hagytam az ajtót, menjen csak, szagolgasson, ismerkedjen. Utána – nem Manci jelenlétében – Pedrót visszavittem a helyére, majd Mancit engedtem oda, ahol a cica átmenetileg tartózkodott. Ezt a nap folyamán többször is megismételtem. A nap vége felé Mancit pórázon tartva odaengedtük a macska közelébe, de hörögve rá akart rontani. Cica reszketve a függöny mögé el, Mancit pedig leszidtuk, és azonnal kicsuktuk a szobából, hogy értse meg, ha így viselkedik, nincs partizás.

3. nap: Szagok mellé látvány is

A reggeli szaglásztatás után, amikor Pedrót visszavittem a helyére, nem csuktam be az ajtót, de odatettem egy cipőspolcot az útba, amin Manci ugyan belátott, a macska meg ki, de a kutya nem tudott a szobába jutni.

Most is azt csináltam, hogy ha vad ugatásba kezdett, leszidtam, becsuktam az ajtót, és elküldtem a szoba közeléből. De aztán később megint odaengedtem, és így csikicsukiztunk egy darabig. A cica elrejtőzött ugyan eleinte, de egyre többször merészkedett elő a függöny mögül már magától. Persze, amikor Manci ugatott, mindig azonnal elrohant, de volt neki hova, ami a macskáknál fontos: mindig biztosítani kell számára a menekülés lehetőségét.

4. nap: Egyre közelebb (Kétemberes feladat)

Ezen a napon – tudom, sokan helytelenítik, remélem, apám soha nem is fogja olvasni – a macskát a hálószobába engedtem, a franciaágyra. Mancit a nyakörvénél fogva beengedtük, és valahányszor meg akart ugrani a macska felé, erélyesen rászóltunk, hogy “nem szabad!”, és annyira erős volt benne a vágy, hogy szemügyre vehesse a kis jövevényt, hogy megzabolázta ösztöneit, leült, és hogy tudjuk, ez most milyen nehéz neki, időnként nyögött egy-egy nagyot. A macskát közelebb hoztam az ágy széle felé, simogattam, hogy azt érezze, biztonságban van – és Mancit is egyre közelebb engedtük (őt Zsófi tartotta, egyébként). A macska időnként megrettent, és egy díszpárna mögé rohant, de egy kis idő múlva kicsalogattam, és újrakezdtük a közelítő műveletet. Mancit folyamatosan dicsértük, hogy milyen okos, milyen ügyes, és tényleg nagyon igyekezett. Amikor a macsek hirtelen megijedt, és felugrott, Manci is akkor ugrott fel, amitől a macska méginkább megijedt – szóval, kellett nagyon a kontroll. De kitartottunk Zsófival, és egyre jobban ment a barátkozás. A macska már akkor is dorombolt, ha simogattam, de közben a kutya közel volt – és ezt mindenképpen haladásnak éreztem.

5. nap: Elengedett kézzel

Ezen a napon folytattuk, amit előző nap olyan jól begyakoroltunk, egy kicsit nehézkesen indult újra a barizás, Mancit megint figyelmeztetni kellett, hogy okosan viselkedjen, de aztán végül délután eléggé biztosnak éreztem a helyzetet ahhoz, hogy elengedjük a kutyát is – azzal együtt, hogy tudtam, a macska el tud menekülni, ha fél. Ez volt az első pillanat, és nagyon büszke voltam! Sőt, kicsit később mindkét állat lefeküdt, ami azt jelentette számomra, hogy le tudtak nyugodni egymás társaságában.

Éreztem, hogy Pedro már nincs közvetlen életveszélyben, így aztán innentől nyitva hagytam az ajtókat, Manci is, Pedro is szabadon közlekedhetett. Volt néhány kergetőzés, de a cica be tudott menekülni biztonságos helyre, Mancinál meg egyre inkább azt éreztem, hogy játszani akar. A cica aznap este lejött a lépcsőn a nappaliba, szóval, egyre bátrabban közlekedett már a házban. Úgyhogy másnap le is költöztettem az emeletről a földszintre, jelenlegi helyére. Mancival időközben nagy barátok lettek, sokat játszanak, a kutya anyáskodik a cica felett, nagyon vicces. Amit viszont irgalmatlan nehéz megtanítani a labradornak: nem eheted meg a macska kajáját!!!

Ajánlott cikkek

1 Hozzászólás

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük