El szeretnék mesélni nektek valamit, ami a közelmúltbeli 4 napos nyaralásunk idején történt velünk.
Tokajba mentünk, kettesben a férjemmel, a 26. házassági évfordulónkat ünnepeltük, még éppen a kis unokagyerek születése előtt. 3 éjszaka, 4 nap, a semminél több, a valódi pihenéshez kevés, de nagyon-nagyon szükségünk volt már arra, hogy egy kicsit kiszakadjunk a mókuskerékből.
Irány Tokaj!
Több ismerősömet is megkérdeztem, egybehangzóan javasolták a Hotel Tokajvárt szállásként, és be is vált; jó helyen van, a személyzet kedves, a reggeli finom, a szoba tiszta, és nem is drága.
A környék gyönyörű. Mondom ezt úgy, hogy sok helyen megfordultunk már az országban, és a legtöbb helyen azt állapítottuk meg, hogy “az a baj, hogy túl szép helyen lakunk”. Ugyanis szinte mindenhol azt ismertük fel, hogy a Balaton északi partja, ahol élünk, egyszerűen annyira szép, hogy nehéz onnan olyan helyre menni, ami lenyűgöz – nos, Tokaj-Hegyalja elérte az ingerküszöbünket, jó pár helyen leesett az állunk.
De most a vendéglátással, gasztronómiával kapcsolatban mesélek valamit. Mielőtt elindultunk, megkérdeztem egy bennfentes ismerősömet, mit javasol, hol együnk – ő felsorolt nagyjából öt helyet, hogy ezek jók, s hogy máshova nagyjából tilos beülni, mert “Hegyalja a magyar gasztronómia fekete lyuka”. Mivel hittem neki, útmutatása alapján haladtunk, egy-két kilengést engedve csak meg magunknak, és érdekes élményeket gyűjtöttünk.
Jöjjön a lényeg.
Élmények, tapasztalatok
Az egyik napon a térség ikonikus éttermében ebédeltünk, ami egyébként a világ vége után balra, pont a semmi közepén található, ennek ellenére nagyjából asztalfoglalásra van csak hely, szóval, ha valami minőségi, oda elmennek az emberek, és a igenis áldoznak a jó ételre. Mi is így voltunk vele, vártuk ezt az ebédet, és bíztunk benne, hogy különleges lesz.
Az is volt. Az étel – hibátlan. Osztályon felüli. Elképesztő, lenyűgöző. DE. Kaptunk hozzá egy olyan felszolgálót, aki talán a világ összes terhét a vállán hordta, nem tudom, de csak egyetlen egyszer, valamikor a főételünk üres tányérainak elvitele után láttam átfutni az arcán egy halvány félmosolyt. Amikor a levest hozta, akartam neki szólni, hogy vagy erőltessen magára valami jókedvet, vagy küldjön egy kevésbé gondterhelt kollégát maga helyett, tekintve, hogy hamarosan egy kisebb talicskányi pénzt hagyunk itt ezért az ebédért, de amikor vettem a levegőt ehhez a mondathoz, a férjem rám nézett, és csak annyit üzent a szemeivel, hogy “kérlek, ne”, én pedig szót fogadtam, mert végső soron nem akartam a háklis feleség szerepében tetszelegni. Az nem jó.
Na de akkor is. Bár remek ételek elfogyasztása után, de kicsit mégis csalódottan távoztunk.
És a másik véglet…
Estére Tokajban vártak bennünket egy borvacsorára. Két nappal korábban ugyanis betévedtünk egy helyre, ahol a tulajdonos elmondta, hogy minden héten tartanak borvacsorákat, jön a Király Laci bácsi, aki az az Európai Borlovagok Magyarországi Rendjének tokaji régióvezetője, és nagyon élvezetesen mesél a borokról, a tokaji borvidékről, sztorizgat, közben vacsora van, szóval jó az egész. Már foglaltunk is. És aztán akkor este meg is jelentünk. Éppen megéheztünk már a hihetetlenül finom ebéd után, de bennfentes ismerősünk szavai nyomán nem számítottunk túlságosan jó vacsorára – és jól is tettük.
Nem szépítem: a vacsora egyenesen rossz volt. Éhenhalás ellen jó, de nem igazán képviselt élvezeti értéket. DE. A borok jók, Laci bácsi pedig egyenesen fergeteges volt, fantasztikus, érdekes, vicces, és szaktekintély. És az est végeztével oda jutottunk, hogy meg tudtuk bocsájtani a – némi túlzással – rettenetes ételt a mellé kapott társaság, ismeret, sztorik, kedvesség miatt.
Hát nem érdekes ez?