Szeptember 1. - a hagyomány kötelez!

Drága olvasóim, el sem tudom mondani, mennyire értékelem, hogy dacára a megritkult posztoknak, még mindig ilyen sokan kitartatok a blogom olvasása mellett. Éppen ezért, mivel elérkezett szeptember elseje, már csak azért is megkértem Bence fiamat, hogy rakja össze a szokásos iskolakezdési képet, mert tudtam, hogy sokan várjátok.

Ez a mi hagyományunk, ugye, amit 2008-ban kezdtünk: a férjem az év első tanítási napján lefotózta a gyerekeket. Aztán következő évben újra, és amikor egymás mellett nézegettük a két képet, rájöttünk, hogy ez jó! Ezt minden évben meg kell ismételni! És bár ma csak egyetlen gyerekünk indult iskolába, a legkisebb, Zsófi – azért a fotó elkészült.

Íme.

A legfrissebb

A képen Nóri, vele együtt hathetes kisunokám , Nátán Emánuel, illetve Zsófi van jelen valósan, de Bence megoldotta, hogy ő (aki Pécsen tanyázik mint egyetemista), illetve az épp nászútját Horvátországban töltő Bálint fiam is rajta legyen – az őt ábrázoló felvételért külön köszönet ifjú feleségének, Sziminek 🙂 – mert egyébként mindenkiről ma készült, ez szigorú szabály.

Nehezen öntöm szavakba, hogy mit érzek e képek láttán, bár azt gondolom, ha ti is végiggörgetitek 2008-tól mostanáig, talán átélitek velem. A gyerekekből felnőttek lettek, mondhatom így, mert már Zsófi is 18 lesz, szóval, négy csodálatos gyerekünk van, plusz két in-low, ahogy az angol mondja találóan, azaz törvény által gyermekké lett vő és meny, no meg egy unoka. Mindenki, kivétel nélkül nagyszerű egyéniség, és hálás vagyok minden egyes velük töltött percért. Semmiért sem adnám oda például a múlt karácsonyt, amikor igaz, hogy koronavírusosok lettünk mindannyian, de annyit nevettünk, és annyira jó volt együtt lenni, hogy azt mondom, most sem tennék másképp. Minden percet meg akarok ragadni, amit az élet ad velük – hiszen ki tudja, hány ilyen perc vár ránk még -, és csak annyit mondok magamban, hogy köszönöm, Istenem, hogy ilyen klassz gyerekeim vannak.

Alább, ahogy már megszokhattátok, a korábbi évek fotói találhatóak. Egyre szentimentálisabb vagyok, már egy ilyen képsor elég, és sírok…