A cukrászda telefonszáma:

06301478870

E-mail

sutismoni@gmail.com

Nyitvatartási idő

Hétfőtől vasárnapig: 10-18

Sokat gondolkodtam azon, elmeséljem-e itt a blogon az autóbalesetem történetét. Most, hogy már egy jelentős kerek évszám felé közelít az életem, egyre kevésbé érdekel, mit gondolnak rólam mások, ugyanakkor még mindig zavar, ha kioktat olyasvalaki, akinek fogalma sincs az életemről. És mivel ma a közösségi oldalakon nagy bátorsággal osztja az észt boldog-boldogtalan, úgy voltam vele, hogy nem akarom azt olvasni, hogy mit kellett volna tenni, mit nem szabadott volna, vagy, hogy ez azért van, mert – nem.

Megtörtént.

Hála Istennek, abszolút szerencsés kimenetellel, és igen, jelenleg is a tanulságok feldolgozásának folyamatában vagyok. És igen, tanulságok vannak – ezért döntöttem úgy, hogy megosztom veletek, mi is történt azon az irgalmatlanul meleg júniusi szombaton.

Előzmények

Hajszolt időszakunk van, a nyár mindig ilyen, meg azért az ősz, a tavasz, és a tél nagy része is – erre szokták néhányan megkérdezni, hogy most őszintén, dicsekszel, vagy panaszkodsz? Persze, nem panaszkodom, örülök, hogy a vállalkozásunk működik, de az ezzel együtt járó terhek néha túl nagyok, és elfáradok, kimerülök – nemcsak én, de most elsősorban magamról mesélek. Egy ideje nem is alszom jól, sokszor felébredek éjjel, korán kelek, későn fekszem, szóval abszolút megteremtettem a magam részéről a baleset környezetét.

Az ominózus napon sütit vittem az öcsém lányának ballagási ebédjére úgy, hogy reggel korán megkezdtem a munkát az üzemben (cukrászdánk van, ha esetleg még nem hallottad), majd délben kocsiba pattantam, és elautóztam a Balaton északi partján 80 kilométerrel odébb. Átadtam a sütit, a ballagási ajándékot, megebédeltem, majd búcsút vettem rokonaimtól, vissza a kocsiba, és haza.

Durván nagy forgalom volt a 71-es úton, Balatonfüred irányából haladtam Gyenesdiás felé a hosszú tömött sorban, szembe is sokan jöttek. Balatonedericsnél éreztem, hogy álmos vagyok. A nap a szemembe sütött, a légkondi ellenére is melegem volt. Fészkelődni kezdtem az ülésben, ittam a vizemből, megráztam a fejemet, bekapcsoltam a rádiót, és biztattam magam, hogy már csak tíz perc, tíz perc és otthon vagyok!!!

És akkor elkezdtem szépen végiggondolni: amikor hazaérek, felmegyek a hálószobába, lefekszem egy fél órára, alszom egy rövidet, majd kiszállítom azt az esküvői tortát, amit még ki kell.

Amikor idáig értem a gondolataimban, nagy csattogásra riadtam.

Mi ez a csattogás?!

Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az autóm (pontosabban a férjem autója, az övével mentem…) a zaj előidézője, mert átmentem a szemközti sávba, és a szalagkorlát állított meg. Ugyanis elaludtam. ELALUDTAM!!! Fényes nappal.

A legborzasztóbb az volt, hogy hirtelen azt sem tudtam, elütöttem-e valakit, ütköztem-e mással, és csak a szalagkorlát túloldalán húzódó bicikliúton haladó rémült kerékpárosok arcát láttam, ahogy rám néznek – meg a neonzöld pólójukat. Harmincan biztosan voltak.

Körbetapogattam magam, nem fájt semmim, a légzsák nem nyílt ki, tehát az ütközés nem lehetett túl nagy, valószínűleg nem nyomtam a gázt, és mivel az autó bal csücskével kaptam el a korlátot, az szépen, 20 méteren keresztül lefékezett. Kocsisor kezdett feltorlódni mindkét irányból, megpróbáltam rükvercbe tenni az autót, hogy visszamanőverezzek a saját útfelem szélére valahogy, és megszűnjek forgalmi akadály lenni – de a kocsi nem mozdult. Eltörött a féltengely.

Kinyitottam az ajtót, kiszálltam, és közben a férjemet hívtam, aki a hangomból arra a következtetésre jutott, hogy biztos csak meghúztam a kocsit, meg is kérdezte, hogy eljöjjön-e értem.

– Hát, az jó lenne, mert a kocsi nem mozdul – mondtam -, de most le is kell tennem, mert itt vannak a mentősök.

Tényleg ott voltak, de nem azért, mert valaki hívta őket, hanem mert éppen arra jártak.

Odébb vittek az angyalok

– Jól van, hölgyem? – kérdezgették kissé hitetlenül, látva a helyzetet, és azon tanakodtak, hogy ki kellene hívni a rendőröket, mert forgalmi akadály van, már egész szép kocsisor torlódott fel mindkét irányból ekkorra, holott még csak pár perc telt el. Azonban ebben a pillanatban ott termett körülöttem négy fiatal srác, az egyik érdeklődött a hogylétem felől, nagy tisztelettel megkért, hogy fogjam meg a telefonját, majd beszállt az autóba, és megpróbált kitolatni.

– Nem megy, eltörhetett a féltengely – kiáltott ki a többieknek, mire az egyik elszaladt, és egy nagy fekete kocsival és egy vontatókötéllel tért vissza fél perc múlva. Összekötötték a két autót, és elvontatták az enyémet ötven méterrel arrébb, a legközelebbi olyan útszéli helyre, ahol már nem zavarta a forgalmat. A srácok kedvesen biztattak, hogy nagyon jól megúsztam, megúszta mindenki, noha az anyagi kár jelentős, de remélik, hogy tényleg jól vagyok, amelyik rám bízta a telefonját, az most visszakérte, és elköszöntek. A forgalom megindult.

Körülbelül öt perc telt el a baleset óta, és ahogy néztem a fiúk kocsija után, az járt a fejemben, hogy “ezek biztos, hogy angyalok voltak”. Nyilván, ha őket kérdeztem volna, úgyis letagadják… A mentősök kérdezgettek ismét, majd, látva, hogy igazából baj nincs, elmentek.

És akik még arra jártak

Üldögéltem a kocsiban, vártam a férjemet, amikor egy rendőrautó állt meg előttem.

– Hölgyem, hát itt meg mi történt? – kérdezte a kocsiból kikászálódva egyikük, mire szerényen feleltem:

– Nekimentem a szalagkorlátnak. Elaludtam.

Hát, mondta ő erre, sajnos most feljelentést kell tennie, mert ugye egyrészt balesetet okoztam, másrészt kárt tettem az állami vagyonban (szalagkorlát), és ezt valakinek meg kell fizetnie, de ne aggódjak, a kötelező biztosítás fedezi – amennyiben nem fogyasztottam alkoholt, és ezt persze azon nyomban le is ellenőrizte.

– Azt tudja, remélem, hogy hatalmas szerencséje volt? – kérdezte.

– Hát ennél nagyobb szerencsém már csak akkor lett volna, ha nem is találkozunk – mondtam, és megállapítottam, hogy na, humoromnál vagyok, ez nyilván jó jel. Amúgy az egész esetet nagyon furcsán, majdnem külső szemlélő szemével éltem végig, és bár sokat kattogott az agyam, hogy mi minden történhetett volna, igazából másnap ért el az érzelmi hullám, akkor sokat sírdogáltam. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ha épp jönnek szembe, ha nincs a szalagkorlát, és a biciklisek közé megyek – hogy mi lett volna, ha kárt teszek valakiben? Hány ember életét tettem volna tönkre, ha meghal, vagy maradandóan megsérül egy, de akár több személy is a balesetben? Hány családban okoztam volna törést? És így tovább, és így tovább. A balesetekben az a legszörnyűbb, hogy nem lehet “visszacsinálni”.

Fizessen, nagysád!

Nos, a lényeg az, hogy tízezer forintos helyszíni bírságban részesültem közlekedési baleset okozásáért, majd jött a KPM autója, és megállapította, hogy 20 méter szalagkorlát sérült, és öt tartóoszlop. Közben megérkezett a férjem, aki örömmel nyugtázta, hogy semmi bajom, majd hívta az autómentőst, hogy vigyék el a kocsit az öcsémhez – ő ugyanis karosszérialakatos, csodálkozott is rendesen, hogy nemrég jöttem el tőlük, aztán máris ekkora bajba kerültem. Megkértem, hogy a szüleinknek ne szóljon ma még, színházba készültek, felesleges idegesíteni őket, hiszen segíteni ezen már nem lehet, hadd szórakozzanak nyugodtan. Talán este, hazatérve nem veszik észre az udvarukban az autót, ami technikai okok miatt náluk kerül elhelyezésre addig, amíg a tesóm neki nem tud állni a javításnak, másnap reggel meg majd beszélek velük.

Másnap reggel persze elfelejtettem, anyám hívott feldúltan tizenegy körül.

– Móni, hát most tudtam meg, hogy mi történt! De tudod, honnan? Apád beugrott a kocsmába, és ott mondta neki a szomszéd, hogy látta, hogy tegnap hozta az autómentő a kocsidat, mert ő mindenki rendszámát megjegyzi, azonnal tudta, hogy a te kocsid… – na igen, el is felejtettem, hogy a klasszikus falusi életnek micsoda szépségei vannak.

Csak egészség legyen és térerő

– A Csabi beköpött, bocsi – hívott az öcsém, de én felmentettem, hogy nem eltitkolni akartam a szüleink elől a dolgot, csak nem akartam, hogy teljesen feleslegesen aggódjanak, nagy baj nem történt, hála Istennek, és hát ahogy a klasszikus mondás tartja, csak egészség legyen, a többit megvesszük!

És akkor most lássuk a tanulságokat:

  • Bármikor történhet bármi. Isten kezében vagyunk mindnyájan.
  • Az, hogy eddig mindig megúsztad, nem jelenti azt, hogy később is meg fogod.
  • Ha álmos vagy, állj meg. Mozgasd meg a tagjaidat, frissítsd fel magad. Vagy aludj. De ne vezetés közben.
  • Ha gyakori a a probléma, azaz sokszor elalszol, sőt, váratlanul, hirtelen, vizsgáltasd ki magad. Komoly betegség is állhat mögötte. De a szimpla kimerültség sem elhanyagolandó.
  • Állj meg, vizsgáld meg az életed, változtass. Biztos, hogy valami nem oké!

Ajánlott cikkek

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük