<<Előző rész
A repülőjegy nem volt olcsó. Főszezon, ráadásul minél előbb, tudjátok, repülőjegy vásárláshoz ez a legrosszabb konstrukció. Aki okos, az megtervezi az utat időben, hónapokkal korábban jegyet vesz, mert a fapados légitársaságoknál nem úgy van, hogy az utolsó jegyek olcsók, neeeem: ahogy fogynak, úgy drágulnak. Na mindegy, meglett a jegy, meglett a szállás, hurrá, irány Lisszabon!!
Hol foglaljunk szállást?
A szállásunkat – miután gyorsan elolvastam néhány lisszaboni útibeszámolót – a Bairro Alto elnevezésű városrészben foglaltam le, a térképen úgy láttam, hogy az elhelyezkedés jó, az olvasott beszámolók szerint pedig ez az egyik leghangulatosabb része Lisszabonnak, és én hittem nekik. Jól is tettem, egyébként. A városban töltött napok alatt kiderült, hogy tényleg remek helyen sikerült szobát találnunk. Foglalási módszerem egyébként a következő: térképen átnézem az adott desztináció látványosságainak elhelyezkedését, majd a booking.com, illetve az airbnb.hu oldalait párhuzamosan nézegetve kiválasztom a környéket, amit ideálisnak ítélek, aztán azon belül a szállások értékeléseit és árát tekintve szortírozok.
Tömegközlekedés
Mivel a járatunk késett másfél órát, ezért már nagyon későn, valamikor 11 óra tájban, de megérkeztünk Lisszabonba. Közvetlenül a repülőtérnél található az egyik metróvonal végállomása, itt egy automatából vettünk mindkettőnknek egy 24 órán át érvényes Viva Viagem kártyát. Ez szinte az összes tömegközlekedési eszközre érvényes, nagyjából 10 euróba kerül, és az első használattól indul a 24 óra, tehát nem a vásárlástól számítják. Lisszabon tömegközlekedése nagyon jó, mindenhova el lehet jutni busszal, villamossal vagy metróval. Autóval már nem lehet annyira klassz, hatalmas dugóknak voltunk szemtanúi délutánonként, órákon keresztül csak araszoltak, szóval, ne akarjatok rosszat magatoknak.
Ott tartottam tehát, hogy megvettük a kártyát, és hála a mobiltelefonokon működő gps-nek, simán odaértünk a szállásra is (metróval és busszal), boldogan nyugtáztuk, hogy amit foglaltunk tiszta, jól felszerelt, pont akkora, amekkorára szükségünk van. Nyugovóra tértünk hát, de persze másnap reggel 6.50-kor (itthon 5.50-kor kelek, és egy óra az időeltolódás) kipattant a szemem. Amilyen halkan tudtam, felöltöztem, és kisurrantam az apartmanból, emberem hadd aludjon, én meg keresek valahol egy jó kávét.
Kávét és reggelit, először is
Arra hamar rájöttem, hogy Lisszabonban reggel 7-kor még az előző napi buliból szédelegnek haza félrészegen a megfáradt vendégek, de útnak nem indul senki. Úgy éreztem magam mintha valami UFO lennék, de aztán ahogy telt az idő, úgy indult meg az élet. Rövidesen kinyitott a szállásunktól ötven méternyire levő kávézó, ahol az eszpresszó mellé persze kértem egy Pastel de natat is, hogy majd minél több helyen meg tudjam kóstolni. Az eredeti Belém ára egyébként 1,20 euró, amint láthatjátok az alsó képen, a belvárosban 5,50-ért is árusítják…
Az első nap mindig az akklimatizálódással, saját helyünk felderítésével kezdődik: reggelit, és jó kávét kell találni. Ebben azért elképesztő segítség a Google, amely, ha már mindent rögzít rólunk, legalább ad is valamit cserébe – például azt, hogy nem érzed magad elveszettnek egy idegen országban, hogy nem kell hatalmas térképeket hajtogatni úton-útfélen, na meg kérdezősködni folyton, hogy milyen tömegközlekedési eszközzel, és hogyan jutunk el A-ból B-be? Úgyhogy rá is kerestünk a környékünkön elhelyezkedő reggeliző-kávézókra, többet ki is próbáltunk, és mind közül a the mill-t emelném ki.
Ez egy speciality kávézó remek ételekkel, és szuper kedves kiszolgálással. Persze, hogy itt összefutottunk egy magyar párral az egyik reggel – utunk során ez még egyszer történt meg; ettől a két esettől eltekintve nem hallottunk magyar szót a közelünkben.
Csak semmi habzsolás
Gondolhatjátok, hogy nem volt időnk agyonszervezni az utat, így aztán nem volt kész tervünk, mit is nézzünk meg első nap. Sőt, a férjem szerint nekem meg kell tanulnom valamit: ne akarjam habzsolni a látnivalókat, ha pihenni megyünk valahova, mivel 1.) ez egyáltalán nem pihentető, 2.) úgysem lehet mindent megnézni, innentől kezdve pedig azt fogom sajnálni, hogy hova nem sikerült el- vagy bejutni. Szóval LASSÍTANI – mondta ki a jelszót, és én megértettem, sőt, pontosan tudtam, miről beszél.
Csoportvezető-üzemmódnak szoktuk nevezni magunk között ezt az attitűdöt, aminek a lényege, hogy n+1 létszámú turistacsoportban valaki vállára veszi a csoport útjának szervezését, vezetését, felvigyázását, tulajdonképpen anélkül, hogy erre bárki különösebben kérte volna. Én rendszeresen csoportvezetőként viselkedem akár a családban, akár, ha csak ketten vagyunk, mert a sok év, amíg nem tudtunk menni sehova, azt véste belém, hogy viszont ha eljutok – tulajdonképpen bárhova – akkor ott bepótolok MINDENT. És mindent látni akarok. Kipróbálni, megkóstolni, felmenni, beleugrani, lemászni, és sokszor csak későn veszem észre, hogy mindenkinek az idegeire megyek a folyamatos zizegésemmel.
Megfékezni magam, nos ez nekem körülbelül olyan érzés, mint amikor egy versenylovat befognak egy hintó elé, hogy vigye városnézésre az andalgó párocskát ahelyett, hogy megnyerje a futamot az Epsom Derbyn. Az elején mindig irgalmatlan nehéz. Aztán egy idő után, ahogy alkalmazkodom, egyszer csak elkapom ezt a pihenős-lazulós érzést, elengedem a mindent látni vágyást, és akkor végre le tudok ülni nyugodtan anélkül, hogy állandóan fel akarnék pattanni, hogy mikor megyünk már tovább, és jólesik beszélgetni egy hangulatos teraszon egy kávé mellett, vagy csak ülni valahol, nézelődni, és semmit sem tenni. Ez nekem komoly erőfeszítés, de rájöttem, hogy jó. És a férjemnek igaza van. Pihenni nem lehet rohanás közben.
Belém
A Belém nevű városrész felfedezése jutott az első napra, mert hát hajtott a kíváncsiság az azonos nevű süteményt illetően. A kerület a Tejo folyó partján helyezkedik el, régen külön kis település volt, de az 1800-as évek vége felé Lisszabonhoz csatolták. Arról volt nevezetes, hogy a XV., XVI. században innen indultak a felfedező hajók Afrikába és a tengerentúlra, vagy például Vasco da Gama Indiába 1497-ben. El is helyeztek a folyóparton egy monumentális alkotást, amely a Felfedezések emlékműve nevet viseli.
Innen jól látható az Április 25-e híd, amelyet 1966-ban adtak át, és amely kísértetiesen hasonlít a Golden Gate-re. Eredetileg Salazar-híd volt a neve, a 35 éven át regnáló diktátor tiszteletére, meg állítólag az ötlet is tőle származott, hogy legyen Portugáliának is egy olyanja, mint San Francisco lakóinak. A diktátor halála után nevezték át a hidat, méghozzá az 1974-es szegfűs forradalom jeles napjáról, amely a négy évtizedes diktatúrának vetett véget vér nélkül.
Még egy másolat jól látható innen, ez pedig a Rio de Janeiro-i Krisztus szobor koppintása. Az Április 25-e hídon átkelve, Almadában található, de jól látszik Lisszabon e részéből is.
Maradva a Tejo partján, a Felfedezések emlékművétől rövid sétával érjük el a Belém tornyot, amely egy, a XVI. században, mánuel stílusban épült erőd.Ez a stílus sok épületen felfedezhető Lisszabonban, I. Mánuel portugál királyról kapta a nevét, aki előszeretettel építtetett ebben a késő gótikus stílusban.
Lisszabon védelmi rendszerének jelentős tényezője volt az erőd, ma is a város egyik szimbóluma. 1983-ban a közeli Szent Jeromos-kolostorral együtt felkerült az UNESCO Világörökség-listájára.
Mert hogy úgy egy kilométernyire van innen a kolostor, amelyet a mánuel stílus egyik legnagyszerűbb alkotásának tartanak. Monumentális, döbbenetes és lenyűgöző.
És akkor eljutottunk fő motivációm színhelyéhez: innen csupán egy kőhajításnyira találjuk a híres Pasteis de Belém üzletét. 🙂
Vékony, roppanós leveles tészta, finom pudingszerű krém egysége, amiben kevés fahéj van, de vanília nincs.
Elképesztő, hogy egyetlen termék akkora biznisszé volt képes kinőni magát, hogy nemcsak az eredeti üzlet tulajdonosai adnak el belőle irgalmatlan mennyiséget nap mint nap (állítólag 2000-2500 db körül), hanem még számos vállalkozás épül erre a kis sütire a városban. Pont úgy, mint Bledben a krémesre.
Igaz, máshol nem hívhatják Belémnek, azt a nevet csak itt, az eredeti üzletben lehet használni; mindenki más csak Pastel de nata-ként árusíthatja. Roppant egyszerű, és finom.
Tovább sétálgattunk a kerületben, és egy találomra kiválasztott étteremben megebédeltünk – fergetegesen jót. És ez, egyébként minden étkezésünkről elmondható, akár mások által ajánlott, akár csak éppen utunkba kerülő étterembe tértünk be. Az árak az itthoniakhoz hasonlóak, ha valaki kalkulálni szeretne, és nem szorítkozik a szükséges minimumra, akkor 20 euró/fő költséggel számolhat. Nyilván, lehet ezt fokozni, átlagosan azonban ezzel érdemes számolni.
Az ebédet követően buszra pattantunk, és a belvárosba mentünk, hogy megkeressük a 25-ös villamost, mert azt olvastuk, hogy aki annak az útvonalán végigmegy, mindent lát, amit a környéken látni érdemes.